16. fejezet - Égető problémák

Sziasztok! Végre meghoztam a frisst ez most rövidebb, mint általában lenni szokott, de azért remélem tetszeni fog!
Sok Puszi, és jó olvasást!

Rachel:

Josht sikeresen bezártuk egy szuperbiztos, ezüstözött ketrecbe, sőt még néhány lánccal le is kötöztük, biztos, ami biztos alapon. Szegény irtóra kiakadt, amikor Rose előjött a témával, de hát ki ne lenne dühös, ha közlik vele, hogy egy-két éjszakán át egy szűk kis ketrecben kell üldögélnie, mert lehet, hogy amikor átváltozik, olyan vad lesz, hogy megöli a szerelmét. Minél több időt szerettem volna vele tölteni az átváltozás előtt, de Rose azt tanácsolta, hogy használjam ki az alkalmat, és beszéljek Emilyvel. Bevallom, nem nagyon akaródzott bemennem a szobájába, ahol melegítőben, és pulóverben hevert az ágyán egy könyvet olvasgatva.

            - Szia, Emily! – köszöntem meglepően vidám hangon.

            - Szia! – Egy villanásnyi időre rám pillantott, aztán becsukta a könyvet, és címoldallal lefelé a párnájára dobta. – Hol van Josh? – Látszott rajta, hogy érdekli a bátyám holléte, viszont egy kicsit örül is annak, hogy ma nem jött el hozzá.

            - Az alagsorban. – Rántottam egyet a vállamon, aztán az ágyához léptem. – Leülhetek?

            - Persze! – bólintott. – És miért van ott? – kérdezősködött tovább, közben felült.

            - Tudod, telihold lesz, meg minden… Most mindenki nagyon óvatos vele. Szegényt nagyon kiborítja, hogy a közelébe sem mernek menni! – húztam el a számat. Em feltűnően csendes volt, és mintha gondolkodott volna.

            - Pontosan mikor is lesz?– kérdezte idegesen. Lehet, hogy rossz témát választottam?

            - Holnapután, Rose viszont attól fél, hogy a hold ereje miatt agresszívvá válik, de ne aggódj! Joshsal minden rendben lesz! Sokan egyedül kénytelenek váltani, mégsem történik semmi baj! – nyugtatgattam Emilyt… és egy kicsit talán magamat is.

            - Tudom, de… te a húga vagy, te megértesz, nem? – Emelte rám kétségbeesett tekintetét. Igazából még nem nagyon volt alkalma ismét megismerni, épp ezért nagyon örültem, hogy mégis ilyen bizalommal fordult felém.

            - Sajnos igen, értelek… - sóhajtottam.

 Ezután percekig csendben ültünk az ágyon.

            - Emily, mondd csak, biztosan nem emlékszel rám? – fordultam felé reménykedve.

            - Sajnálom, Rachel, de már mondtam, hogy nem. – rázta a fejét. – Hmm… nem tudsz valamit a nénikéimről és Theoról?

            - Hartmann szerint még mielőtt magadhoz tértél volna a nénikéidnek halaszthatatlan dolguk támadt a Tanáccsal. – Egy pillanatra elhallgattam, és elgondolkodtam, azon, hogy szóljak-e Emilynek Sarah babájáról, mert az, hogy bolyongóként elfogadta a lány terhességét, nem azt jelenti, hogy most is tudna neki örülni. Ráadásul azt hiszem, nincs is jogom ahhoz, hogy én mondjam el neki. Feltételezem, hogy nagyon fájna neki, hiszen ő még mindig azt hiszi, hogy nem lehet babája. – És hát… Theoról nem nagyon tudok semmit. Ő azt hiszem visszament a Szövetség fővárosába. Anyukád nem örült neki. – tettem hozzá abban bízva, hogy talán megsejt valamit. Emily arcán zavar tükröződött.

- De miért? A Tanács megvéd minket, nem? – Összeráncolta a szemöldökét.

- Nem, Emily. Ők senkit se védenek meg. – Felkönyökölt a tekintetemet keresve.

- Ezt hogy érted?

- Úgy, ahogy mondom.

- Ez hülyeség! – jelentette ki megmakacsolva magát. Nem könnyíti meg a dolgomat! – Ők az egyetlenek, akik nem gyűlölnek minket! Ők vigyáznak ránk!

- Apádra is biztosan csak vigyáznak! – motyogtam ingerülten.

- Hogy mi? – kérdezte hisztérikus hangon.

- Semmi! –válaszoltam.

- Rachel, miről beszélsz?

- Semmiről! Most mennem kell! – Ez nem menekülés! Egyszerűen csak attól tartok, hogy ha egyszerre túl sok mindent mondanék el, akkor pont az ellenkezőjét érném el annak, mint amit akarok. jobb, ha magától jön rá a dolgokra.

 Felálltam az ágyról, igyekezve kerülni Emily hitetlenkedő tekintetét. Szegény nem értette, hogy mi van velem – őszintén szólva én sem.

Emily:

Rachel minden bizonnyal beverte a fejét… minimum a tetőről kellett leesnie, nyugtáztam magamban, mielőtt úgy döntöttem, hogy megkeresem Liamet. Őt még nem láttam, és hiányzott valaki, akivel őszintén beszélhetek. A melegítőből kibújtam, és előkaptam egy farmernadrágot, és egy tornacipőt. Felvettem a hosszú, fekete kabátomat, és a fejembe húztam a kapucnimat. Igyekeztem észrevétlenül végigmenni a folyosókon és lépcsőkön, melyek még elválasztottak a külvilágtól. Kifelé menet belebotlottam egy fiatal, vörös hajú cselédlányba, és a lelkére kötöttem, hogy ha találkozik anyámmal, vagy keresni kezdenének, szóljon, hogy elmentem sétálni. Jó érzés volt egy kicsit igazán egyedül lenni anélkül, hogy mentálisan próbáltak volna „vigyázni” rám. Néha úgy érzem magam, mintha nagyító alatt feküdnék, és minden porcikámat tüzetesen átvizsgálnák. Ez egy elég kiborító érzés, főleg mert eddig soha nem ellenőrizgettek. Nem kellett attól tartanom, hogy valami olyat teszek, ami másoknak esetleg nem tetszik, mert egyedül éltem, illetve Liammel, de ő, ha nem is helyeselte egy-egy tervemet mindig ott volt mellettem és nem kezdett el prédikálni, hogy: meggondolatlan vagy így meg úgy… stb. Liammel jó volt együtt élni jó volt vele beszélgetni is, már ha volt kedve válaszolni. Szóval, ami most a legjobban hiányzott az egy jó kis traccsparti a kedvenc farkasommal.

 Elég sokáig köröztem a ház körüli erdőben, mire rátaláltam a szagnyomára. Ezután már könnyű volt a dolgom: csak követtem az illatot. Talán órákig is eltarthatott, mire találtam egy barlangot. Csak akkor jutott eszembe, hogy hozhattam volna zseblámpát, mert a hold fénye nem fogja megvilágítani a barlang belsejét is. De most már tök mindegy, nem? Bemegyek, megkeresem Liamet, aztán nyomás kifelé a barlangból.

            - Liam! – kiáltottam a barlang mélye felé. – Liam, itt vagy?

 Motoszkálást és halk, fenyegető morgást hallottam.

            - Liam?! – a hangom egy oktávval feljebb csúszott, nagyon féltem. A kezem remegett, és elkezdtem kihátrálni a barlangból. Megkönnyebbülten fújtam ki a levegőt, amikor kiértem a hold fényében úszó szabadba. A morgás egyre csak erősödött, és ekkor már biztos voltam benne, hogy Liam az.

 A farkas kilépett az árnyékból. Sovány volt, látszottak a bordái, a bundája fénytelen és koszos volt, az orra pedig túlságosan száraznak tűnt.

            - Liam… - a karomat felé nyújtottam, de rám mordult. – Liam, én vagyok az, Emily!

 A fekete farkas bizalmatlanul méregetett, többször is a levegőbe szimatolt. A fejét kissé oldalra döntötte, aztán hirtelen felém lendült, és mindketten a földre estünk. Izgatottan szagolgatott, és nyalogatta az arcomat, és a kezeimet. Halkan nyüszített, a farkát csóválta, és boldogan csaholt

 Liam szólalt meg a fejemben.

- Vámpírszagod van!

- Oh… biztosan a nénikéim miatt. Anya szerint sok időt töltöttek velem, amíg nem voltam magamnál.

- Nem, ez a te illatod! – bizonygatta a farkas.

- Biztosan tévedsz! – motyogtam, miközben feltápászkodtam a földről. – És miért is nem jöttél el hozzám? – vontam kérdőre, csak azért, hogy ne mondogassa tovább, hogy vámpírszú vagyok, hiszen én magam is láttam, hogy még mindig nincs valami jó állapotban.

- Mentem volna, ha tudok! – Liam bűnbánó szemeket meresztett rám, összehúzta magát, miközben a földre feküdt, és szívszaggatóan nyüszített.

- Innod kellene a véremből. – mondtam a lehető legkomolyabban.

- Nem! – mordult rám.

- Ó, dehogyis nem! – Ledobtam a kabátomat a földre, a pulóverem ujját feltűrtem a könyökömig, majd a csuklóm belső felére haraptam. A vér két kis pontban kiserkent a bőröm alól, és a földre csöpögött. – Gyerünk! – Liam felé nyújtottam a karomat. - Igyál!

 Liam rám hunyorított, és vérző csuklómhoz fordult. Lassan elkezdte lenyalogatni a sebről a vért. Még néhány percig a csuklómat nyalogatta, amíg be nem zárult a seb. Már is láthatóak voltak rajta a változások. A bundája fényesebb lett, már nem volt olyan sovány, és az orra is nedvesen csillogott.

            - Szóval? Hogy érzed magad?

            - Most már sokkal jobban! Nagyon hiányoztál! – felvettem a kabátom a földről, és mellé kuporodtam. Liam összegömbölyödött, a fejét az ölembe tette a lábait pedig kinyújtotta mellettem.

            - Mi történt, amíg nem voltam veled?

            - Uhh… hát elég sok minden. – vettem egy mély lélegzetet, mielőtt elkezdett volna belőlem ömleni a szó. – Mikor magamhoz tértem, itt volt egy boszorkány is. Rachelnek hívják, és Josh húga. Azt állítja, hogy emlékeznem kellene rá, és, hogy nagyon jó volt a kapcsolatunk. Azt nem mondta, hogy honnan ismerjük egymást, csak, hogy közel álltunk egymáshoz. Látom rajta, hogy fájdalmat okoz neki, hogy nem ismertem fel, és bűntudatom van miatta. Dühös vagyok magamra, amiért csalódást okoztam neki, pedig nem is ismerem!
  Mostanában rémálmaim is vannak, Valami Jóslatizéről, egy síró csecsemőről, és arról, hogy apát Claw kínoztatja. Csak ott áll fölötte, és mindenféle zagyvaságot hord össze. Apa meg csak azt mondogatja, hogy nem árulna el engem. Ennek semmi értelme!
 Tegnap este sétálni mentünk Joshsal, én meg megijedtem és annak a vérfarkasnak néztem… tiszta hülye voltam! Aztán… megcsókoltam. – Liam erre felkapta a fejét. – Most meg mi van? Hát nekem már ezt sem szabad? – A farkas visszahajtotta a fejét a lábamra, de láttam rajta, hogy valamin erősen gondolkodik. – Szóval megcsókoltam, és most nem tudom, hogy mit gondoljak…

            - Szereted? – kérdezett közbe.

            - Azt hiszem…de…

            - Hát akkor…? – tanácstalanul megrántottam a vállam. – Van még valami?

            - Csak annyi, hogy fogalmam sincs, hogy mi vagyok. Nap közben tiszta hulla vagyok, mást se csinálok, csak eszek, és alszom, eszek és alszom… Te meg most azt mondod, hogy vámpír szagom van. Liam, mi történik velem?

 Liam nem válaszolt, úgy tűnt erősen gondolkodik valamin, vagy pedig elaludt…

            - Mennyi lehet az idő? – Kérdeztem valamivel később. Hátra fordultam (kelet felé), hogy lássa az ég alját. – Mindjárt fel kel a nap. Liam, visszajössz velem?

            - Persze. – válaszolta szórakozottan.

 Már éppen mondani akartam, hogy indulnunk kellene, amikor kellemetlen érzés lett rajtam úrrá. Borzongás futott végig a gerincemen, és melegem lett. Úgy érzetem, hogy menekülnöm, kell, hogy el kell bújnom. A bőröm kellemetlenül húzódott. Lassan felálltam, és a napfelkelte felé fordultam. Szörnyű érzés lett úrrá rajtam. Amit a nap a látóhatár fölé ért, és a bőrömre vetült a fénye, be kellett hunynom a szemem a fájdalomtól. Az arcom elé emeltem a kezem, és csak akkor vettem észre, hogy a bőröm füstöl, és kezd felhólyagosodni. A barlang felé vetődtem. Liam meglepetten fordult utánam, hogy megnézze mi a bajom. A barlang mélye fejé rohantam, és kétségbeesetten kaptam a kabátom az arcom elé. Amikor már olyan sötét volt körülöttem, hogy alig láttam valamit, megkönnyebbülten fújtam ki a levegőt, és elterültem a földön. Izzadságtól gyöngyöző homlokom a hideg kőhöz szorítottam. Hirtelen ólmos fáradtság lett úrrá rajtam. Liam odarohant hozzám, és megnyalogatta égő arcomat. Fájdalmasan szisszentem fel.

            - Liam hívd ide anyát! Kérlek, siess! –Nyögtem fájdalmasan, a sírás küszöbén. Liam néhány másodpercig tétovázott, aztán gyors léptekkel indult a napfényre.

 Néhány percig még ébren feküdtem, majd nyugtalan álomba merültem. Arról álmodtam, hogy a napba sétálok, és lángra lobban a bőröm. Félelem lett úrrá minden porcikámon, még álmomban is. Nem akartam úgy végezni, mint álmomban.

Pause :/

Sziasztok!
Mint az a címből is kiderült: tartok egy kis szünetet. Egyrészt azért, mert mostanában nagyon sok energiát elvett tőlem az írás, pedig előtte könnyen ment. Ezen kívül nem látom jelét annak, hogy olvasnátok a blogot, vagy, hogy érdekelne benneteket a történet. Eléggé elment a kedvem az írástól, legalábbis egy kis időre. Én egy kicsit sem haragszom senkire, egyszerűen úgy érzem, hogy nem írok elég jól ahhoz, hogy felkeltsem az érdeklődéseteket vele. Sokszor egy-egy jelenet fölött is hajnali 2-3-ig görnyedtem, és azon dolgoztam, hogy minél életszerűbb és jobb legyen, de sajnos úgy láttam, hogy titeket nem érdekel a történet. Alig érkeztek komik, de még csak a bejegyzések láblécénél található "Vélemények"-re sem kattintotok, pedig az tényleg nem vett volna el tőletek semmi időt sem. Csak egy kattintás lett volna. Ne értsetek félre, ez nem szeme hányás!! Egyszerűen rosszul esik, hogy kiteszem elétek a szívemet-lelkemet, és úgy látom, hogy benneteket ez egy cseppet sem érdekel. A blog írását ettől függetlenül sem hagyom abba, csupán egy-két hétig pihenek, és átgondolom a dolgokat. Már majdnem kész a következő fejezet, de nem fejeztem be, mert nem láttam értelmét. Augusztusban, vagy legkésőbb szeptemberben folytatom, de előbb biztosan nem. Viszont két-három naponta felnézek a blogra, és ha esetleg - amit erősen kétlek - érkeznének komik, felelni fogok rájuk.
Nem magyarázkodni akartam, a lényeg csak annyi, hogy pár hétig nem érkeznek majd fejezetek, de nem hagyom abba végleg a blogolást, túlságosan a szívemhez nőtt Emily története.
Szóval ennyi lenne. Ne haragudjatok meg rám, senki ne vegye magára! Ha van valaki, aki végigolvasta a bejegyzést, kérem valamilyen módon jelezze! Pl.: komi, chat, facebook.
Köszönöm, és sziasztok!

Pétek 13. - ismét!

  

A babonások ma retteghetnek: 13-a, péntekre esik. Kinek-kinek más jut eszébe erről a napról. Az utcán átfutó fekete macska, létra alatti grasszálás vagy éppen egy törött tükör. Babonák és jóslatok vagy akár a szerencse.

A babona eredete:

Ennek a hiedelemnek az alapja talán a sötét középkorban, 1307 október 13-án kezdődött. Ezen a napon ugyanis Rómában a pápa és a francia király titkos halálos ítéletet mondott ki a "templomos lovagokra".
A templomos lovagokat eretnekeknek nyilvánították, megkínozták őket és keresztre feszítették. 

Péntek 13. "markában"

USA-ban a felhőkarcolók 80 %-ban nincs 13 emelet, a kórházakban nincs13. szoba, és a repülőtereken is ritka a 13-as kapu. Firenzében 11. és 14. lakások közös szomszédja a 12,5 számú házban lakik. Biztos, ami biztos ne húzd át pénteken az ágyad, ha nem akarsz rémálmokat. Körmöt vágni sem szabad pénteken - csak néhány az olykor képtelennek tűnő babonák közül. Mindezek után az Apolló 13 tragédiáját jobb nem is említeni.

( az Apolló 13-nak a 13 óra 13 perces fellövési kísérlete a 39-es (háromszor 13) indítóállványról meghiúsult.)

Hétköznapi veszélyek

A babonás emberek egy külső, az általunk észleltnél nagyobb világrendszerben hisznek, és úgy gondolják, hogy a mágikus erők tönkretehetik az életüket. Richard Wiseman aki az angol Universiti of Hertfordshire pszichológusa 2003-ban 2068 embert kérdezett a 13-as számhoz fűződő gondolataikról. Negyedük a 13-ról azonnal a balszerencsére asszociált. "Csakhogy – mondja Wiseman –a babonás emberek ezen a napon idegesebbek, ezért könnyebben éri őket baleset." Íme az önmagát beteljesítő jóslat.

 

 Észak-Amerikában 18-21 millió ember van, aki betegesen fél a péntek 13-tól, ami az enyhe borzongástól akár a pánikrohamokig terjedhet. A babonásokat ezen a napon nehezebb lenne a repülőbe vonszolni, mint Esőembert.

Néhány péntek 13-ai katasztrófa;)

  1. 2012. január 13-án, pénteken süllyedt el a Costa Concordia, Olaszország egyik legnagyobb óceánjárója. 30 ember halt meg a tragédia során, két utast továbbra sem találna.

 2. 2004. augusztus 13-án csapott le a Charley névre keresztelt hurrikán Florida partjaira, amely 15,4 millió dolláros kárt okozott és 10 ember életét követelte.

3. Talán kicsit túlzásnak tűnik Tupac Shakur 1996. szeptember 13-án bekövetkezett halálát pénzügyi katasztrófának nevezni, azonban azt el kell ismerni, hogy a rapper rendkívül produktív és nyereséges volt: több mint 75 millió albumot adott el.

4. 1972 – Az Andokban lezuhan egy repülőgép, fedélzetén egy rögbi csapattal, útban egy nemzetközi mérkőzésre Santiago de Chilébe. Felkutatásuk csak december 20-án sikerül. Az életben maradottak, túlélésük érdekében halott társaik húsát ették. (Az esetről játékfilm is készült: "Életben maradtak" címmel).


5. 1939 január 13-án hatalmas tűzvész kezdődött Ausztráliában, amelyben Victoria állam nagy része leégett, 5 millió hektár termőföld, 3700 épület, 71 ember esett a tűz áldozatául.

 Az előző péntek 13-án már említettem, hogy nem túl szerencsés, ha valakinek 13 betűből áll a neve. Hát most ezt bizonyítva, hoztam nektek pár sorozatgyilkost:

Jeffrey Dahmer:

(1960. május 21. – 1994. november 28.) amerikai sorozatgyilkos, akit 17 férfi és fiú megölése miatt ítéltek el. Áldozatai közül legtöbb afrikai és ázsiai származású volt. Gyilkosságai során több hátborzongató és beteges dolgot is véghezvitt: nemi erőszak, kínzás, feldarabolás, nekrofilia, kannibalizmus. 1994. november 28-án Dahmert a Columbiai Büntetésvégrehajtási Intézetben egy rabtársa, Cristopher Scarver vasrúddal agyonverte.

 Theodore Bundy:

Theodore Robert 'Ted' Bundy (1946. november 24. – 1989. január 24.) Az USA leghírhedtebb sorozatgyilkosainak egyike. 1974 és 1978 között fiatal lányokat erőszakolt és gyilkolt meg szerte az Egyesült Államokban. Több mint tíz évnyi tagadás után, Bundy végül is 30 nő meggyilkolását ismerte be, de az áldozatok valódi száma a mai napig rejtély. Miután megerőszakolta áldozatait, megölte őket. Általában agyonverte, máskor megfojtotta a védtelen nőket. Mindemellett nekrofiliával is gyanúsították.

(A nevekre kattintva képeket is láthattok róluk ;D )

??Furcsa véletlenek??

 Arnold Schönberg osztrák zeneszerző is friggatriszkaidekafób volt (ráadásul 13-án született). Kiszámolta, 76 éves korában fog meghalni (mert 7 + 6 = 13). Nem csak hogy tényleg 76 éves korában halt meg, de ráadásul péntek 13-án. Halálával kapcsolatos többi 13: éjjel 11:47-kor halt meg, éjfél előtt 13 perccel. 1 + 1 + 4 + 7 = 13.

Akit érdekel az előző péntek 13-mas bejegyzés az kattintson IDE, és már olvashatja is!

Ennyi lenne:))) Sziasztok, és aludjatok jóóól! ;)))

15. fejezet - A régi Emilyt akarom!

Sziasztoook! Há! Most jó hosszú lett a fejezet! Előfordulhat, hogy egy kicsit kuszának tűnik, de megpróbáltam minél érthetőbbre írni! Remélem tetszeni fog, sokat agyaltam rajta! Bízom benne, hogy mostantól könnyebben megy majd az írás!
Ne haragudjatok, hogy eddig olyan rövid fejezeteket írtam, nem ment jól az írás :-((((
Köszönöm szépen Krisztinek, és Reginának, hogy rendszeresen írnak komit, ez nagyon sokat jelent nekem :')
Na, de sokat locsogok már megint! Puszi, és jó olvasást!

Emily:

 Egész éjjel Joshal beszélgettem, ahogy tegnap, és tegnap előtt is, mert nem akartam a gondolataiban olvasni, jobb szerettem volna tőle hallani a dolgokat. Igazából amióta felébredtem mást se csináltam, csak vele beszélgettem. Szinte csüngtem minden szaván. Aggódtam is amiatt, hogy nem túl nyilvánvaló-e „rajongásom”, de abból a néhány elejtett gondolatból, amit beengedtem, arra következtettem, hogy az érzés kölcsönös. Végül is, ha nem így lenne, miért ülne itt mellettem, nem igaz?

 Rengeteg dolgot tudtam meg róla. Például, hogy: 23 éves, egyetemista és szabadidejében egy külvárosi edzőterembe jár gyúrni. Fél karomat odaadtam volna, hogy láthassam edzés közben… Még arra is fény derült, hogy a lányt Rachelnek hívják, és ő Josh húga. Nem meglepő, nagyon hasonlítanak. Josh azt is elmondta, hogy az a farkas megharapta, de egy ghoul-horda megmentett minket. Ez elég meglepő volt, egy ideig gondolkodtam is rajtra, de aztán hozzáadtam a fejben vezetett utánanézendő dolgok listájához. Majd később szépen kihallgatok mindenkit.

  Félénken kopogtattak, majd két fiatal szobalány lépett be a szobába.

            - Jó estét! – köszönt illedelmesen.

            - Jó estét lányok! – köszöntem vissza.

            - Rose ruhákat és vért küldött, és arra kért, hogy ha a kisasszonyt nem zavarja, szellőztessünk ki, mert nagyon állott a levegő a szobában. – hadarta. Láthatóan ideges volt, éreztem rajta izgatottságát is, ami először idegesített, aztán mulattatott.

            - Engem nem zavar. Josh, ugye téged se? – fordultam a fiú felé, aki elmélyülten tanulmányozta az arcomat.

            - Nem. – mondta még mindig az arcomat fürkészve.

            - A vért ideadnád? – kértem az egyikkőjüket. Míg az hozzám lépett, a másik elkezdte bepakolni a gardróbba a rengeteg csomag tartalmát, amit a kezében hozott. Alig látszódott ki a lány a rengeteg papírzacskó és doboz alól, amit a kezében tartott. Ez Rosera vallott. Ő mindig is hajlamos volt túlzásba vinni a törődést, de ez egyáltalán nem zavart. Ha tehettem telefonáltam, de nem akartam ebbe a házba jönni. Túl fájdalmas lett volna. Most viszont különös nyugalmat éreztem, ha apára gondoltam, és valamiért biztos voltam benne, hogy nem sokára újra a régi, családi birtokon fogom viszontlátni. Mielőtt belekortyoltam volna az italba elmosolyodtam. Milyen jó lenne, ha valóban itt láthatnám újra!

 Miután végeztek a szobalányok mind a ketten halkan köszönve léptek ki az ajtón. Az ő viselkedésük is mulattatott. Most, hogy belegondoltam, nem is volt olyan dolog, ami ne mulattatott volna. Megint elmosolyodtam, és a szemem sarkából Joshra pillantottam. Még mindig engem nézett.

            - Mi az? – bukott ki belőlem a kérdés.

            - Hmm? – nézett rám zavartan. – Ne haragudj, nem figyeltem… - „Ó, dehogynem!” gondoltam magamban.

            - Csak azt kérdeztem, hogy miért nézel? Leittam magam? – húztam el a számat. Rám vallana, bár ez sem magyarázná, hogy előtte úgy bámult.

            - Nem ittad le magad, csak…

            - Csak…? – kíváncsiskodtam. Annyira tudni szerettem volna, hogy mire gondol, amikor nem folytatta a mondatot, hogy szabad utat engedtem a gondolatainak az elmémbe.

            - … olyan gyönyörű vagy! – fejezte be magában. Egy hófehér bőrű, vörös ajkú, aranybarna színűn csillogó hajú lányt nézett. Engem… Most gondoltam csak bele, hogy amióta magamhoz tértem még nem is néztem tükörbe!

 Újra lezártam a gondolataimat, és lesütöttem a szemem. Éreztem, hogy a fülem hegyéig elpirulok, ezért gyorsan megittam a maradék vért, és becsusszantam a takaró alá.

            - Mindegy… - fordultam felé ismét, amikor már úgy éreztem, hogy képes vagyok elpirulás nélkül a szemébe nézni. Ezután kínos csend következett. Nagyon zavart, hogy ennyire nem vagyok ura a helyzetnek, ezért hirtelen ötlettől vezérelve megszólaltam.

            - Menjünk el sétálni!

            - Nem hinném, hogy örülnének neki a többiek… - húzta el a száját.

            - Josh, kérlek szépen! – könyörögtem neki. Úgy láttam, hogy ő már rég eldöntötte, hogy mi lesz, de még átgondolta a választ.

            - Oké, de amint rosszul leszel, visszajövünk, rendben? – nézett rám komoly tekintettel.

            - Jó. – bólintottam rá boldogan. Azonnal fel is ugrottam, de a hirtelen mozdulattól megtántorodtam. Josh felpattant az odahúzott fotelból, és villámgyorsan utánam kapott. A derekamnál fogva tartott. Készségesen simultam széles mellkasához, és úgy kapaszkodtam belé, mintha az életem múlna rajta. Josh megpróbált lábra állítani, de a végtagjaim nem tartották meg a súlyomat. Ennek viszont már semmi köze nem volt a szédüléshez, egyszerűen jól éreztem magam a karjaiban. Beszívtam az illatát. Semmihez sem tudnám hasonlítani édes, és mégis fűszeres; bódító, és mégis lágy… A világ legfinomabb illata! A bőre pedig forró és sima volt, a tenyere nagy, és olyan erősen tartott, mintha valaki satuba fogott volna, mégis gyengéden. A szíve hangosan dübörgött a mellkasában. Még jobban belefúrtam az arcom a nyaka alatti kis részbe, közelebb akartam hozzá kerülni. Ahogy megéreztem a halántékomnál az ereiben dübörgő vért, összefutott a nyál a számban. Legszívesebben végigcsókoltam volna az egész mellkasát, aztán beleharaptam volna a nyakába! Szinte éreztem a számban a bőre ízét… vére ízét. Az én szívem is őrült tempóra kapcsolt.

            - Öhm… már jobban vagyok… csak egy kicsit megszédültem – mondtam, jelezve, hogy ár nyugodtan elengedhet, még mielőtt ostobaságot tettem volna.

            - Biztos, hogy jó ötlet ez? – kérdezte Josh miközben a vállaimnál fogva tartott.

            - Persze, hogy jó ötlet! – vágtam rá. – Megyek és felöltözök. – Bíztatóan elmosolyodtam, és megmozgattam a karjaimat. – Elengednél? Légyszi!

            - Ó, persze! – mondta zavartan.

 Kicsit még kótyagos voltam, és mintha a talaj, a falakkal egyetemben mocorgott volna, de azért nem volt szükségem segítségre.

 Bementem a gardróbszobába, és alaposan körülnéztem végül leemeltem az egyik polcról egy vajszínű farmernadrágot, egy fehér pólót, amin női arcok díszelegtek, egy fehér garbót és egy szürke köpeny-kardigánt. Miközben öltözködtem Josh elment, hogy ő is felvegyen egy pulóvert, és egy bakancsot. Mire visszaért már csak a cipő volt hátra. Sokat gondolkodtam, hogy mit kellene felvennem, végül egy ezüstszínű, alacsony sarkú bokacsizma mellett döntöttem.

            - Mehetünk? – kérdeztem, miközben kiléptem a szobába.

            - Igen. – motyogta elnyújtva a szót. – Csinos vagy! – jegyezte meg.

            - Köszönöm!

 A sötétség ellenére is jól látszottak a virágba borult fák, melyek fehéren világítottak az éjszakában. Gyönyörű látvány volt! Hirtelen nevetni támadt kedvem. Kacagni akartam, hangosabban és hangosabban! Csak most éreztem meg, hogy mennyire hiányzott ez a hely. Az égig érő fák, a ház és annak minden téglája. Itt a szél is máshogy fúj, az esőnk is más az illata, a madarak dala tisztábban zeng, mint bárhol másutt a világban. Itt minden szebb és jobb!

 Élveztem a hűs szellőt, ami a hajamba és a ruhámba kapott, és befurakodott a pulóverem alá. Megborzongtam, és közelebb húzódtam Joshhoz.

            - Fázol? – kérdezte.

            - Csak egy kicsit. – mondtam, Josh erre átkarolta a vállamat.

            - Most jobb egy kicsit? – dörzsölgette meg a vállam.

            - Ühüm – bólogattam bőszen. Így pont jó!

            - Nem kellene visszamennünk? – aggodalmaskodott. – Elég hűvös van!

            - Én nem fázok! – néztem rá ártatlan kifejezést öltve az arcomra. Josh elnevette magát, én pedig elégedetten mosolyogtam.

 Egy darabig csendben sétáltunk, végül Josh törte meg a kellemes csendet.

            - Te itt születtél, igaz? – kíváncsiskodott.

            - Igen, de 5 éves koromban elköltöztünk. – szomorodtam el.

            - Miért? Eddig úgy vettem észre, hogy mindenki jobban érezi magát itt, mint a másik házban – Ráncolta a szemöldökét.

            - Itt tényleg jobb, de miután Apa eltűnt kellemetlen volt itt lenni. Fájdalmas volt a sok emlék! Aztán amikor a keresés még egy év után is sikertelen volt, elköltöztünk. Anya persze továbbra is intézte a rendünk ügyeit, de lassan szétszóródtunk. Előtte  olyanok voltunk, mint egy nagy család, de most elég elszórtan élünk, a legtöbben Európában. Mielőtt szétszóródtunk volna, az egész rend áttette a székhelyét Angliába, ahol aztán a forrongások miatt Anyám úgy döntött, hogy túl feltűnőek lennénk, ezért bejelentettük a rend feloszlását. Tudod, nem nagyon szeretnek minket… Mindegy… szóval ez persze csak álhír volt, figyelemelterelés. Havonta legalább egyszer jelezniük kell, és egyfajta beszámolót írni, hogy az általuk figyelt területeken mi a helyzet. Na meg évente van egy összejövetel, ahol minden rendtag megjelenik. Ennek mindig olyan Karácsony hangulata van… együtt a család. – Egy pillanatra elméláztam. – Huh, irtó sokat beszélek…

            - Engem nem zavar… - rántotta meg a vállát.

            - És veled mi a helyzet? Mi van szüleiddel? Anyukád biztosan gyönyörű, mert Rachel is nagyon szép! – Megálltam, hogy szembe fordulhassak vele, de ő tovább ment. – Josh, ne haragudj, nem akartam tapintatlan lenni… - húztam el a számat.

            - Te nem csináltál semmit… - A hajába túrt, elég idegesnek tűnt, remegett a keze. Most jutott csak eszembe, hogy nem sokára át fog változni. Felnéztem az égre, a hold majdnem teljes volt. Egy-két éjszakája lehet már csak hátra, nem is csoda hogy feszült. Hirtelen eszembe jutott az a vérfarkas, és akaratlanul is hátráltam egy lépést. Josh felém nyúlt, de csak még jobban megijedtem, s tovább hátráltam. Nem tudom mi történhetett velem, de abban biztos vagyok, hogy nagyon féltem. Josh helyén a hatalmas farkast láttam. A farkas karmos mancsát láttam felém nyúlni, nem Josh forró tenyerét. – Lily? Jól vagy?

            - Ne! – suttogtam, és csak tovább hátráltam. Úgy ziháltam, mintha lefutottam volna a maratont, és kövér cseppekben folyt az arcomon a veríték.

            - Emily, én vagyok az! – lépett közelebb. Addig-addig hátráltam, míg neki nem ütköztem egy fának. Kezdtem elveszíteni a fejem, mind jobban végig gondoltam, hogy mi válik majd Belőle. Próbáltam megnyugtatni magam. Ő nem bántana! Hiszen tudod, Lily, szeret téged! Kiolvastad a gondolataiból! Szereted, ugye? Szereted? Ő szeret téged!

            - Szeretem hát! – kiáltottam fel gondolatban. Akkor miért okozol neki fájdalmat?

 Most, hogy végig gondolom elég labilis voltam. Annyi érzelem kavargott bennem, hogy nem is tudom hogy bírtam.

            - Mély levegő… mély levegő – parancsoltam magamra. – Nyugodj meg!

 Josh közelebb jött, amint látta, hogy kicsit megnyugodtam. Könnyek gyűltek a szemembe. Hogy lehetek ilyen hülye?! Tisztán látszott az arcán a fájdalom… amit én okoztam neki. A könnyek végig csorogtak az arcomon. Szabad utat engedtem a gondolatainak. Josh tele volt fájdalommal, bűntudattal. Erre én még jobban sírtam. Nagyon túl reagáltam a dolgot, nem kellett volna ennyire kiakadnom. Sőt, igazából nem is volt min kiakadnom! Kivetítettem rá a félelmeimet, és Ő látta kárát, Őt bántottam meg.

 Josh megtámaszkodott mellettem az egyik kezével, a másikat az arcomra fektette, és elkezdte letörölni a könnyeimet. A homlokát az enyémnek támasztotta, és úgy nyugtatgatott.

            - Én soha nem foglak bántani! – mondta csukott szemmel, és megsimogatta az arcomat, aztán hüvelykujját végighúzta szóra nyíló ajkaimon. Tudtam mit szeretne, hogy mire vágyik abban a pillanatban. Az előbb Ő vígasztalt, most rajtam volt a sor. És igazából én is ugyan azt szerettem volna.

 Lábujjhegyre álltam, hogy jobban elérjem, és megcsókoltam. Azonnal reagált, és a derekamnál fogva magához húzott, majd kicsit megemelt, hogy elérjem. Jobb volt, mint álmomban! Egyik kezemmel a hajába túrtam, a másikkal átkaroltam a nyakát. Lassan csókolt, gyengéden, nyilván nem akart megijeszteni, én viszont többet akartam. Többet akartam az ajka izéből, az illatából, a forró bőréből… Szorosan tartott, de én azt akartam, hogy még szorosabban tartson. Annyira elragadott a hév, hogy az alsó ajkába haraptam. Először el akartam húzódni, de a jóleső sóhaj hallatán, amit kevesem hallatott felbátorodtam, és enyhén megszívtam az érzékeny bőrt a kis sebeknél. A vére íze hihetetlenül jó volt! Forró, sós és fémes, eddig pont olyan, mint egy átlagos emberé… de az övében volt egy harmadik íz is, amit nem tudtam felismerni. Ilyen finom ízt még nem éreztem! Még erősebben magához szorított, de ajkát elszakítva enyémtől a homlokomnak nyomta.

            - Ne haragudj! – szólaltam meg végül. – Nem is tudom, hogy miért borultam ki annyira…

 Elmosolyodott, de még mindig nem szólalt meg.

            - Ez nem vicces… - motyogtam.

            - Még te kérsz bocsánatot? Óvatosabban kellett volna viselkednem. Várható volt, hogy valamikor kiakadsz majd miattam. – Igaza volt, de nem akartam, hogy igaza legyen. Nem szabadott volna megtörténnie, és kész!

            - Menjünk vissza, fázom! – panaszkodtam.

 Amikor hazaértünk, rögtön Anya dühével találtam szemben magam. Éreztem, hogy mérges rám, és lenne hozzám egy-két keresetlen szava, de az arcomon ülő kifejezés láttán inkább hagyta a fenébe az egészet. Gyönyörű képet vághatok…futott át az agyamon. Annak viszont nagyon örültem, hogy Anya nem jött azonnal nekem, hálám jeléül még megkíséreltem egy „köszi-mosolyt”, de nem nagyon jött össze.

 Hajnali négy óra körül kerültem ágyba, de még akkor is csak az este történteken törtem a fejem. A gondolataim és az érzelmeim kuszák voltak. Meggondolatlanságnak tartottam a néhány órával ezelőtti viselkedésemet. Hiszen még csak 3 napja ismerem, és különben is! Ő egy vérfarkas! Nem is értem magam! Régen biztosan nem tettem volna ilyesmit! Vissza akarom kapni a régi önmagamat!

 Ilyen, s ehhez hasonló gondolatok altattak mély álomba.

  Minden irányból sötétség vett körül, nagyon megijedtem. Hová kerültem? Hogyan juthatok haza?

 Halvány derengés jelent meg körülöttem, fel-alá sétálgató alakok. Hallottam a köpenyük suhogását, és az összemosódó hangokat.

            - Mit tudsz a Jóslatról? Beszélj vámpír! – Az üvöltésre csak egy jól hallható köpés volt a válasz. Már szinte teljesen jól láttam. A vasláncokkal lekötözött férfi arcára fókuszáltam. Hihetetlenül ismerős volt. Hirtelen dejavu-m támadt. A félhosszú barna haj – pont olyan árnyalatú, mint anyáé -, a fekete szemek… Villámcsapásként hasított belém a felismerés.

            - Apa! – kiáltottam teljes erőmből, és a földön térdeplő férfihoz léptem. Elmondhatatlanul örültem, hogy él! – Én tudtam, én úgy tudtam!

            - Lucian! – Egy hatalmas, kopasz fickó lépett apámhoz Claw parancsára és fehéren izzó billogvasat nyomott apám vállához. Apa fájdalmasan felmordult, és remegve fújtatott, de aztán büszkén, felszegett fejjel nézett a vénség szemébe. Alig tudtam elhinni, hogy a Vének ilyen szörnyűségre vetemednének. Ez olyannyira elképzelhetetlen volt a számomra, mint hogy egy patkánnyal mélyenszántó beszélgetést folytassak az élet értelméről. Lehetetlen! Most pedig itt állok, és kénytelen vagyok azt nézni, hogy imádottjaim a halottnak hitt apámat kínozzák. Hirtelen iszonyatos düh fogott el. Remélem, hogy amikor felébredek, még mindig emlékezni fogok erre, hogy jól seggbe rúghassam őket! – Beszélj, vérszívó! Nem akarjuk bántani a lányodat. Erről szó sincs! Mi csak a születendő gyermekét akarjuk. Csakhogy azt sem tudjuk, hogy mostanra már teherbe eshetett-e. Erről szerintünk a Jóslat is szólt, és a Jóslatot csak te és a Banya ismeritek pontosan, de egyikőtök se’ hajlandó beszélni. Te mit tennél a helyünkben?

            - Cöh… - Apám hisztérikusan felnevetett, majd Clawre bámult. – Komolyan azt hittétek, hogy elárulnám a saját lányomat? – Újra felnevetett, és csak nevetett, és nevetett…

 Hisztérikus nevetésre ébredtem.

            - Apa! – kiáltottam az üres szoba csendjébe. Mély levegő… mély levegő!

 A kandallóhoz mentem, és levettem a tetejéről egy jegyzetfüzetet és egy tollat, és írni kezdtem:

Jóslat,
Baba,
Árulás,
Apa
???

 Minden értelmetlen volt. Dühömben kitéptem azt a lapot a füzetből, amire írtam, és a sarokba  dobtam a földre.

            - Hülyeség! – morogtam.

Sarah:

 Halkan kopogtattam Emily szobájának ajtaján, de nem jött válasz.

            - Emily? – Résnyire nyitottam az ajtót, és belestem a szobába. Félhomály volt odabenn, és Lily nem volt az ágyában. Beléptem a szobába, és alaposan körülnéztem. Alig láttam valamit. – Hát itt nincs… - állapítottam meg.

 Alig hogy megszólaltam, megláttam egy összegyúrt papírdarabot a sarokban. Lehajoltam, felvettem, és lassú mozdulatokkal kihajtogattam, hogy el ne szakítsam. A papíron négy szó állt, tiszta, szép kézírással: Jóslat, baba, árulás, apa…

Ding-dong!!! Véget ért a szavazás!!!

 Sziasztok!!!
Legelőször is azzal kezdeném, hogy nagyon örülök, hogy ennyien szavaztatok! Már elkezdtem összeszedni a szereplőkről a fontosabb dolgokat, hogy egy kicsit jobban megismerhessétek a valódi személyiségüket! Nem tudom pontosan, hogy mikor végzek, de amint kész lesz kiteszem!
 Sok-sok puszi a frissig!

14. fejezet - Álom, édes álom...

Sziasztok! Megérkezett a friss! Ne haragudjatok, hogy mostanában ilyen rövideket írok, ígérem, a héten belehúzok, és írok egy hosszabbat! Nagyon köszönöm a komikat, most is írjatok!! o.o
Jó olvasást, Puszi!!

Regina: Örülök, hogy minden átjött! Igyekszem minél váratlanabb eseményeket beleírni ;)

Kriszti: Neked nem mondhatok semmit, mert akkor már nem is lenne értelme elolvasni a fejit :DDD

Sophie: Örülök, hogy tetszik a blog, annak pedig még inkább, hogy ez a kedvenced!! Köszönöm :)))

Emily:

Felhős volt az ég. Josh a könyökére támaszkodva heverészett a fűben, és amikor meglátott rám mosolygott. Az egyik kezét felém nyújtotta, majd maga mellé húzott a földre. Forró mellkasához bújtam, szorosan átölelt.

            - Nem sokára tényleg így ölelhetlek majd! – suttogta a fülembe.

            - Hiszen most is ölelsz! – ültem fel nevetve.

            - Ez csak álom, te is tudod! – nézett rám komolyan.

            - Nem akarom, hogy álom legyen! – sütöttem le a szemem.

            - De az. Csak rajtad áll, hogy mikor lesz valóság! Ha felébredsz, én akkor is ott leszek. – Nyugtatgatott idegességemet látva.

            - De... – tenyerét az arcomra fektette, és egyre közelebb hajolt. – Mi van, ha nem emlékszem majd?

            - Várni fogok! – Mondta, és valamiért hittem neki.

            - Josh… - nyögtem.

 Ajkát az enyémre tapasztva hallgattatott el. Lassan csókolt, égetett a bőre. Jó érzés volt. Felnyögtem, majd feltérdeltem, hogy közelebb mehessek hozzá. Sűrű hajába túrtam, ujjaim görcsösen markolták sötéten csillogó tincseit. Josh legnagyobb bánatomra elhúzódott tőlem, de előtte még adott egy puszit a számra. Legszívesebben megkérdeztem volna, hogy „Miért?”, de komoly tekintetét látva inkább csendben maradtam.

            - Emily, én nagyon szeretlek, ugye tudod, és ha kell, örökké várok majd rád! – Hüvelykujjával simogatni kezdte az arcomat. Szavai hallatán fura biztonságérzet árasztotta el az egész lelkem.

            - Azért remélem, nem tart majd olyan sokáig… - ráncoltam a szemöldököm.

  Nem mondott semmit, csak újra magához húzott. Arcomat a nyakához szorítottam, de a szememet nem csuktam be, mert attól féltem, hogy amikor kinyitom, már nem lesz ott. Valahogy ott, a földön fekve jobban otthon éreztem magam, mint eddig bármikor.

 A nap kezdett kisütni, én pedig úgy éreztem, mintha elpárolognék. Gyorsan felültem, megcsókoltam.

            - Mi az? – kérdezte aggodalommal a hangjában.

            - Azt hiszem, mennem kell…

            - Én itt leszek! – suttogta az ajkaimba.

 A nap kisütött, sugarai égették a bőrömet. Josh ölelő karjaiba bújtam, de egyre lazábban tartott, hiába próbáltam fájdalmasan nyögdécselve közelebb kerülni hozzá…

 Hárman voltak a szobában. Andrew, Joshua és egy lány. Az ő vonásai ismerősnek tűntek, de aztán újra a magas, sötétbarna hajú fiúra szegeztem tekintetem. Megpróbáltam felülni, hogy jobban láthassam, ekkor odalépett az ágyamhoz, és a hátam mögé nyúlva segített fölülni. Josh az arcomhoz nyúlt, és végigsimított rajta.

            - Nagyon fájt! – panaszoltam Joshnak. Érthető volt kérdő tekintete, hiszen én magam sem tudtam, hogy mire gondolok. Egyszerűen ki kellett mondanom.

            - Tudom – mondta végül, és átölelt. Bőre forróságától megborzongtam, de valahogy kellemetlen is volt az idegen fiú közelsége. Megijesztett, hogy milyen jól érzem magam a karjai között. Nem szabadna… Nagyon örültem, amikor anyám lépett be az ajtón, és Josh félreállt, hogy helyet adjon neki.

 Anya az arcomra simította mind a két kezét. Mintha mondani akart volna valamit… De aztán csak sírva átölelt. Miközben sorra jöttek Theo, Sarah és Andrew, a lány kiment a szobából. Összeszorult a szívem, ha arra gondoltam, hogy megbántottam őt. Csak akkor jöttem rá, hogy nem otthon vagyunk, amikor bejött Hartmann, és néhány cseléd, köztük Rose is, aki kicsi korom óta tanított.

            - Rose? – nyújtottam felé csodálkozva a karjaimat.

            - Jaj, Kiscsillagom! – Arcon csókolt, aztán ahogy azt a többiek is tették átölelt, és félreállt. Mire mindenki köszöntött nagyon elfáradtam, és éhes lettem.

            - Anya, éhes vagyok! – Anyám erre rögtön ugrott, hogy intézkedjen. – Anya, várj! Hol vannak a nénikéim? Vagy ők… el se jöttek? – összeszorult a szívem a gondolatra.

            - Ó, dehogyisnem! Csak… vadásznak. – Furcsa ízt éreztem a számban. Nem voltam benne biztos, hogy anya igazat mond.

            - És mikor érnek haza?

            - Nem tudom Szívem. Megyek, hozok valami finomat! – mosolygott rám. Nyugodtnak tűnt, de éreztem izgatottságát és örömét. Anya elment, így már csak négyen maradtunk a szobában: Josh, Andrew, Rose és én.

            - Ne haragudjatok gyerekek, de én most megyek! Még jövök hozzád! – nyomott puszit a homlokomra. – Kerítek neked rendes ruhákat!

 Miután Rose is kiment alaposan betakaróztam. Nem volt kedvem beszélni, helyette inkább gondolkoztam, de valahogy mindig visszatértek a gondolataim ahhoz a lányhoz. Valahonnan nagyon ismerős volt. És hasonlított Joshra. Mihamarabb meg kell tudnom, hogy ki ez a lány, de úgy érzem nyíltan nem kérdezősködhetek, mert nem sok hasznát venném a tőlük szerezett információnak. Akkor pedig nem maradt más, mit, hogy beszéljek vele…

Rose:

 Nagyon örültem, hogy Emily végre magához tért. Hiszen 15 éve nem láttam. Egy évvel az után, hogy Gabriel eltűnt Norah fogta a gyerekeket, és se szó, se beszéd Angliába vitte őket. Nem tudom mi történhetett, annyit vettem csak észre, hogy az ezt megelőző néhány napban a kastély gyakori látogatója volt egy fiatal, várandós boszorkány. Csinos volt, szép arcú és kedves. Bár nem volt alkalmam közelebbről megismerni megnyerő kis hölgynek tartottam. Hartmann nagyon bizalmatlanul viselkedett vele, ezért mérges is voltam a vén morgós vámpírra, de minden próbálkozásom hiábavalónak tűnt, hogy észhez térítsem. Aztán amikor Norahék elmentek az ügy lassan elévült, míg végül már nem is foglalkoztunk vele. Nekem viszont az az érzésem, hogy valami fontos történt, de Nory nem mond semmit.

            - Láttátok, hogy nézték egymást? – nevetgéltek a cselédlányok a konyhában.

            - Ejnye, lányok! Hányszor mondtam már, hogy nem illik pletykálkodni? – dorgáltam őket.

            - Ez nem pletyka, csak megosztjuk egymással, amit láttunk! – mosolygott elégedetten az egyikőjük.

            - Ühüm! Igen, igen! – bólogatott a többi is.

            - Na, eredjetek a dolgotokra! És csak semmi pletyka!

 Sugdolózva elvonultak, ki-ki a maga dolgára. Ezek a lányok… tényleg, hol is lehet az a kislány? Rachelnek hívják, boszorkány lehet. Mindenesetre jól álcázza az erejét. Jó tanára lehetett.

 Sokáig gondolkodtam, aztán arra jutottam, hogy biztosan a télikertbe ment. Én is oda szoktam menni ha rossz kedvem van. Különleges energiát áraszt, amit az egész házból észlelni lehet. Megérezhette és valószínűleg odament.

            - Hahó! Van itt valaki? – kérdeztem halkan az ajtóból. Kérdésemre csak szipogás volt a felelet, ekkorra már biztos voltam benne, hogy itt van az a kislány. – Merre bujkálsz Rachel?

            - Itt vagyok…

 A kert legvégében volt, a kedvenc helyemen üldögélt. Leültem mellé, és végigsimítottam felhevült arcán. Szegénykém nagyon szomorú volt, vörösre sírta a szemét.

            - Ismerted? – kérdeztem tőle.

            - Boszorkány vagy ugye? – kérdezett vissza.

            - Rosemary, személyesen! – mosolyogtam rá.

            - Igen, ismertem. Öööö… - óvatosan körülnézett, majd suttogni kezdett. – Emily nem éppen volt egészben, amikor megismertem.

 Csak néhány másodpercig tartott, hogy rájöjjek, mire célzott.

            - Óóó, jaj! Ez így nagyon nem jó! És gondolom tudod, hogy mi volt a feladata, ugye? - ráncoltam a szemöldököm.

            - Persze, hogy tudom, és nagyon sürgős lenne, hogy elmondjak neki mindent, de nem ismert rám… - összeszorította a száját.

            - Az lenne a legjobb megoldás, ha sok időt töltenél vele. Újra meg kell benned bíznia annyira, hogy akármilyen őrültséget is kell neki elmondanod, higgyen neked.

            - Értem… de hogyan? Hiszen a bátyám mindig vele van!

            - Bátyád? – Egy kicsit kizökkentett, amikor a bátyjáról beszélt. – Andrew? Nem mondta, hogy húga lenne…

            - Nem… Joshua…

            - Ó, igen, már mindent értek! – bólogattam. – A bátyád miatt ne aggódj! Róla majd én gondoskodom. Rendben?

            - Rosemary, köszönöm!

            - Kérlek, csak Rose!

            - Köszönöm Rose!

 Ez után egész nap azon törtem a fejem, hogy hogyan csalogassam el Josht Emily mellől. Végül arra jutottam, hogy az átváltozására fogok hivatkozni. Azt mondom majd, hogy megtanítom kordában tartani az erejét, így nem árt majd Emilynek. Így biztosan bele fog egyezni!

            - Emily! – simítottam ki egy tincset az arcából. – Ébren vagy?

            - Ühüm… - bólintott

 - Ide teszem az ágyad végére a ruhákat, rendben?

            - Jó-jó… - nyögdécselt. Magamban nevetgéltem, hogy mennyire nem változott gyerekkora óta. Már akkor is nagyon nehezen kelt, most is.

            - Elois járt már itt? – fordultam Josh felé.

            - Nem, már régóta nem is láttam.

            - Ó… köszönöm szépen! Ha találkozol vele kérlek, szólj, hogy kerestem, rendben? – Mindenképpen beszélni akartam vele Emilyről, és a Rachelel és Joshal kapcsolatos sejtéseimről.

            - Oké! – Josh ma a szokottnál is mogorvább volt. Biztosan csak Em miatt olyan feszült, de az is előfordulhat, hogy Rachel az oka.

            - Jó napot! – Köszöntem el, de a választ már nem vártam meg.  A keleti szárnyba siettem, a szobámba. Biztos voltam benne, hogy Emily az apjával kapcsolatban tudott meg valamit. Most már csak azt kell megtudnom, hogy mit?

 A szobámban található könyvekben nem találtam semmi olyat, ami hasznos információval szolgálhatna a „börtönről”. Meggyőződésem, hogy Gabrielt oda vittek! De hova? A könyvtárba mentem, ahol a Vének történelmét taglaló könyvek között kezdtem kutakodni. Rengeteg ilyen könyvünk van. Több száz is lehet, és mind nagyon régi. Többet is végiglapoztam, de arról semmit sem írnak, hogy az elítélteket hova viszik, arról viszont annál inkább, hogy ezek az illetők nyom nélkül tűntek el, és gyakran a Vének közül néhányan is egy-két napra. Ezt nagyon érdekesnek találtam. Aztán hosszú, kereséssel töltött órák után megálltam egy olyan polcnál, amit már az óta kerülgettem, mióta beléptem a könyvtárba. Eddig az „Árnyvilág egyetemes történelme” nevezetű részlegnél kutakodtam, de most hosszas vívódás után a „Feltevések és Fikciók”-hoz léptem. Volt ott egy könyv, egy régi, vaskapcsos darab, nem túl nagy, bőrkötéses. A címe: Évszázados rejtély, avagy Vall-Hall legendája az ezredek során.

  A könyv lényegében tűz körül mesélt történetekből állt, nagyon kevés tényt írnak le benne, de arról szót ejtenek, hogy a Vének igencsak tiltakoztak Vall-Hall létezésének megemlítésére. Persze akadtak olyanok is, akik szembeszegülve a Véneknek azt hangoztatták, hogy Vall-Hall létezik, de őket néhány éven belül ghoultámadás érte. Furcsa véletlenek… Ezután természetesen elült a por a kastély létezésese körül, és lassan elfelejtődött a vita, a vita tárgyával együtt…