13. fejezet - "Felejtés"

Sziasztok! ez megint elég rövid lett, sajna mostanában kisebb ihlethiányban szenvedek, de a frisseket mindenképpen hozni fogom! Megint csak azt kérem, hogy minél többen írjatok komit, nekem ez nagyon fontos!♥.♥
Akkor jó olvasást! Puszi!

ui.: A bétámnak dolga van, méghozzá másfél hónapos, ezért előfordulhat, hogy van benne hiba, annak ellenére is, hogy többször átnéztük! Ne haragudjatok!*-*

Rachel:

Hiányzik. Alig néhány órája tűnt el végleg, és máris furcsa a néma csend, amit hagyott. Talán már fel is ébredt. Ha igen, akkor mihamarabb oda kell mennem, hogy mindent elmondjak neki!

            - Apa, beszélhetnénk? – A tekintetén láttam, hogy nagyon gyanús neki a viselkedésem. Nem is hibáztatom érte.

            - Csupa fül vagyok… - Kételyt és félelmet hallottam ki a hangjából.

            - Öhm… szóval egy barátom beteg, és néhány napra szeretném meglátogatni… Európában…

            - Ez most olyan boszis dolog ugye? – Apa most igazán meglepett a nyíltságával, hiszen ő nem szeretett ezekről a dolgokról beszélni, csak ha muszáj volt. És mióta anya eltűnt, a téma időnkénti szóba kerülése szinte elkerülhetetlenné vált. Viszont apán és Andrewn kívül senkinek sem beszéltem róla. Még Joshnak sem. Nem akartam belekeverni, de úgy tűnik, hogy magától is ment neki a dolog. Emellett feltételezem, hogy Andrew nem beszélt vele csak úgy, öntörvényileg, épp ezért ideje lenne a saját kezembe venni a dolgok irányítását.

            - Igen.

            - Jól van, akkor szót se többet! Elég, ha annyit tudok, amennyit feltétlenül szükséges, már mondtam.

            - Akkor mehetek? – Lassan bólintott, én pedig mosollyal jutalmaztam „nagylelkűségét”.

 Azonnal telefonáltam Andrew-nak. Hosszas győzködés után sikerült rávennem, hogy értem jöjjön, de ezt is csak úgy ígérte meg, ha a szavamat adom, hogy elárulom neki, hogy miért szeretnék Finnországba menni. Rossz érzésem volt az egész idő alatt, amíg rá vártam. Azt mondta, hogy ne vigyek magammal semmit, ezért még a csomagom összekészítésével sem foglalhattam. Csak tébláboltam, nem találtam a helyem. Egészen izgatott lettem, hogy élőben beszélhetek Emilyvel, és persze nem utolsósorban ezért is, mert Finnországba megyek!

 Andrew halkan kopogtatott. Megkönnyebbülten indultam az ajtóhoz, közben megfordult a fejemben a gondolat, hogy Andrew még soha nem jött be az ajtón. Eddig mindig az ablakon mászott be apa miatt. Valószínűleg már észrevette, hogy van valakim, de nem tett róla említést, amiért nagyon hálás voltam és leszek is neki.

 Az ajtóban álló fiú nyakába vetettem magam, és széles mellkasába fúrtam arcomat. Már nagyon hiányzott. Még Emily is észrevette rajtam, hogy valami nem stimmel.

            - Hiányoztál! – Rövid időre elengedtem magam, és hagytam, hogy előtörjön belőlem a sértődött kislány. – Miért nem hívtál?

            - Hát…

            - Jó, tudom, hogy én sem hívtalak, de akkor is! Annyi mindent szerettem volna elmondani! És…

            - Hé, hé, nyugi! Most már itt vagyok! Finnországban majd többet lehetünk együtt. – A mondat végéről a csók sem hiányozhatott, de csak volna, mivel a kezem szájára tapasztottam, és megrovóan néztem rá.

            - Most meg mi van? – kérdezte sértődötten.

            - Apa itthon van! – Megforgatta a szemeit, de minden esetre elengedett. – Gyere be, szeretnélek neki bemutatni!

            - Hány éves is vagy? – kérdezte enyhén gúnyos hangnemmel.

            - Mintha nem tudnád… 19 – feleltem halkan.

            - És te még mindig engedély kérsz apádtól?

            - Andrew, ezt már ezerszer megbeszéltük! Érdekel a véleménye, talán baj?

            - Nem ezt mondtam! – A kezénél fogva visszarántottam.

            - Andrew Collins, ha a csak egy cinikus szót ki mersz ejteni a szádon, érted, egyet, esküszöm, hogy leátkozlak a sárga földig!

            - Lehet veled vitatkozni? –Tárta szét színpadiasan a karjait.

            - Nem! – Vágtam rá.

 Apa kicsit sem tűnt meglepettnek, amikor Andrew oldalán beléptem az ajtón.

            - Apa, ő itt Andrew, a barátom. – Mutattam a csendesen álldogáló fiúra. – Drew, ő az apám.

            - Jó estét Mr. Evans! – Köszönt udvariasan, majd kezet nyújtott apámnak.

            - Andrew! – Apa végig fapofával nézett, de láttam rajta, hogy elég ideges. Nagyszerű! Sikerült mindenkit kínos helyzetbe hoznom. Miután kezet fogtak, apa éppen meg akart szólalni, de sikeresen megakadályoztam a készülőben lévő kérdés özönt, és néhány percen belül indulhattunk is. A házunk melletti sikátorban felmásztam Andrew hátára, és háztetőkről háztetőkre ugrálva tettük meg az utat a város széléig. Ott egy hatalmas fekete farkas várt minket. Már amikor megláttam baljós előérzetem támadt. Sajnos jól gondoltam.

            - Most szépen átülsz Liam hátára! – vigyorgott rám.

            - Andrew! – nyújtottam el a nevét. – Én fel nem ülök erre az izére! – A farkas erre felmordult, én pedig kis híján visszaugrottam Andrew hátára. – Andrew, ne már! Hallod?

            - Hallom! De ha csak nem vagy Piroska, aki a nagymamának visz bort és kenyeret, akkor nem kell tőle tartanod!

            - Haha! Nagyon vicces vagy! – Fintorogtam. – Andrew légyszi! Ne csináld már ezt velem, tudod, hogy félek a farkasoktól!

            - Rachel, Liam nem fog bántani! Kölyök kora óta ismerem, együtt nőtt fel Emilyvel!

            - Emilyvel? – Így már mindjárt máshogy hangzott a dolog. Végül is, Emilyveel nőtt fel, nem? Nem lehet olyan szörnyű! – Biztos, hogy nem fogja leharapni a lábam, vagy ilyesmi? – Lehet, hogy viccesen hangzik, és valószínűleg az is, de én rettenetesen féltem a farkasoktól, a kutyáktól, és minden éles fogú dologtól.

            - Dehogy fogja! Ne félj már, itt vagyok! Segítek fölülni, jó? – Az egyik kezét a derekamra tette, a másikkal pedig megfogta a csuklómat. – Figyelj, más nem lesz alattad, csak egy fekete pléd, úgyhogy ne nagyon ficánkolj! – Eddig fel sem tűnt, hogy a farkas hátán van egy pokróc.

 Az út az óceánig viszonylag sima volt, kivéve azt a pár alkalmat, amikor bénaságomnak köszönhetően csaknem leestem „paripám” hátáról. Eleinte kellemetlen volt, hogy két méter magasan ülök, miközben több száz km/h-s sebességgel száguldozunk. A parton, mivel én könnyen megbetegszem valamilyen vízálló cuccot kaptam, és bő két óra alatt „kikötöttünk” Finnország ködös partjainál. Nem messze attól, ahol partra értünk állt egy barátságos külsejű mökki – kis faház. Odabent meleg volt, valaki jó előre befűtött, de mire odaértünk már elment. Kaptam száraz ruhát, ettem, megittam egy bögre forró teát, és egy jó órás alvás után továbbindultunk.

 Már azt hittem, sohasem érünk oda, amikor a távolban megláttam egy pislákoló fénypászmát. Az egyből rövid idő múlva sok, lett, a fénypontok mögött pedig lassan körvonalazódott egy hatalmas ház is.

 Nagyon izgultam. Bár tudtam, hogy lehetetlen, mégis reméltem, hogy Emily megismer majd. Tudtam, hogy fájni fog, amikor nem ismer majd rám, de próbáltam előre felkészülni a legrosszabbra. Csak ekkor jutott eszembe, hogy most Josht is láthatom. Már nagyon hiányzott, főleg a folyamatos piszkálása. Igaz, mióta anya eltűnt, és ő apa miatt hazaköltözött nagyon sokat veszekedtünk, mégis hiányoltam. És nem utolsó sorban kíváncsi voltam, hiszen már nem is választotta el olyan sok az első átváltozástól. Biztosan rémesen érezheti magát. A társa éppen nincs magánál, a telihold közeleg, és valószínűleg mindenki utálja. Hirtelen bűntudaton támadt, amiért eddig nem is gondoltam bele a helyzetébe. Egészen addig, amíg el nem értünk a hatalmas fa ajtóig, ezen gondolkodtam. De utána képtelen voltam Emilyn kívül másra gondolni. A vak remény, amit tápláltam, egyre csak erősödött, hiába tudtam, hogy nem emlékezhet rám.

 Egy mogorva képű vénember nyitott ajtót. Nem szerettem volna faragatlan lenni, de nagyon megijesztett a külseje, ezért fél lépéssel Andrew mögé kerültem.

            - Hartmann! – Köszöntötte Andrew.

            - Mr. Collins! – Mulattatott a kettejük közötti hivatalos hangvételű beszélgetés. Mr. Collins! Viccesen hangzott, főleg egy olyan komoly ember szájából, mint amilyennek Hartmann tűnt.

            - Pedig hányszor mondtam már neki, hogy tegezzen! – Méltatlankodott a fiú rögtön az első sarok után.

 A ház hatalmas és gyönyörű volt. A talajt márvány borította, mindenhol festmények lógtak a falakon, az ajtók úgy két és fél méter magasak voltak, és mintákkal telefaragottak. Mind közül az egyik legszebb mintájú előtt álltunk meg. Bonyolult agák szövevényét ábrázolta a faragvány, az ágak között látszó hold, és a fa ágán egy kitárt szárnyú bagoly. A kitárt szárnyú bagoly – bár az jóval durvább formában – a Vének jelképe. Az ő végtelen bölcsességüket hivatott jelképezni, amiről már tudom, hogy nem létezik, és talán soha nem is létezett.

            - Menjünk be! – Karolt át Andy.

 A szoba közepén hatalmas baldachinos ágy állt. Áttetsző függönyeit félrehúzták, és az ágy oszlopához kötötték. Az ágy mellett Josh ült karba tett kézzel. Amikor felnézett, és meglátott döbbenet tükröződött az arcán.

            - Rachel! – Pattant fel, és átkarolva a derekamat a levegőbe emelt, és magához szorított. – Te meg mit keresel itt?

            - Annyira hiányoztál, tesó! – suttogtam attól félve, hogy sírva fakadok. Nem akartam bőgni, főleg nem a bátyán és a szerelmem előtt. Annál én büszkébb vagyok.

            - De hogy…

 Josht az ágy felől hallatszó nyögésszerű sóhaj szakította félbe. Mindenki Emily felé fordult, nem mertünk megszólalni. Lassan kinyitotta a szemét, ráncolta a szemöldökét, látszott, hogy bántja az erős fény. Josh az ágyhoz lépett, én pedig mellé, és megfogtam a kezét. Emily tekintete végigfutott a helyiségen, végül rajtunk állapodott meg. Néma csend volt a szobában. Bár arca kifejezéstelen volt, hihetetlen szeretet tükröződött kék íriszeiből, amikor Joshara nézett. Aztán amikor rám emelte fáradt tekintetét, egy pillanatra mintha megvillant volna benne az emlékezés fénye, de aztán kérdőn nézett a mellettem álló Andrew-ra. Olyan csalódott voltam, mint egy kisgyerek, aki miután kibontja a karácsonyi ajándékát, nem azt találja benne, amit kívánt. Amikor újra rám nézett reménykedve kerestem a tekintetét, de már tudtam fel nem tett kérdésemre a választ: Emily elfelejtett engem!