12. fejezet - Gali-baba

Na sziasztok! Itt a friss! Aztán komizni ám! Elég sokat gondolkoztam a fejezet végén, és remélem örültök hogy nem toltam egyel odébb - én igen:))!
Ne haragudjatok, hogy eddig húztam, de nagyon sok dolgom volt az utóbbi időben! De nem sokára lezárnak, és nem kell paráznom a jegyeim miatt! Akkor puszi!



Ui.: Ezt a videót tessék megnézni: http://www.youtube.com/watch?v=jSMsB18XzlM

Emily:

 Miden, ami tegnap történt olyan irracionálisnak tűnt, hogy kénytelen voltam elgondolkodni az épelméjűségemen. Az egyetlen, ami vígasztalt, az a körém fonódó forró karok érzése volt. A támadás óta történtekkel kapcsolatban súlyos kételyeim voltak, ami talán nem is meglepő az események fényében. És a tegnap! Az, hogy apám él, a Hetek gonoszsága, a Jóslat, hogy én képes vagyok teherbe esni, enyhén szólva felkavaró élmény volt a számomra. Hiszen tinédzser korom óta abban a hitben nevelkedtem, hogy meddő vagyok. Viszont, ha apa tudta, hogy mégsem, akkor anya is. Nehéz ilyen helyzetben tiszta fejjel gondolkodni… Anya nyilván csak meg akart védeni és mivel magamtól arra a következtetésre jutottam – a legkézenfekvőbb megoldásra - , hogy nem lehet gyerekem, ő meghagyott ebben a hitemben. Évekig szenvedtem emiatt, sohasem hevertem ki… erre kiderül, hogy mindenki tudta –aki nekem a legfontosabb -, mégiscsak lehetek „normális” nő. Igazából nem voltam mérges… most már úgy is mindegy… Valójában az fájt, hogy azokról, akik iránt feltétlen hűség volt bennem, akikért, ha rajtam múlik az életemet is odaadtam volna, kiderül, hogy csak a születendő gyermekemet akarják megkaparintani, Isten tudja miféle őrült okok miatt.

 Mindenfajta siker nélkül próbáltam magamnak bemagyarázni, hogy ez az egész csak egy rémálom, amiből a romos raktárépületben fogok felébredni éhesen és fázva. Most sem fáztam. Nem zavart a jéghideg, párás levegő, sem a folyamatos huzat, amelyet a falakban lévő hosszú repedések okoztak. Pedig fáznom kellett volna. Hiányzott az érzés, ahogy a vér az arcomba tódul és lassan vörösre festi; ahogy az ajkaim halvány színe elsötétül és összehúzódik a bőröm a hidegtől.

 Arra már sikerült rájönnöm, hogy a Vall-Hall kastélyban – egy ideje már erőd – vagyok. A kínzóteremben jelentem meg. Innen nyílt folyosó – a régi, fedett részeket a mai napig ismeretlen okok miatt lezárták, ahogy az onnan nyíló parancsnoki szobákat is - vezet a déli toronyhoz, ami alatt a tömlöcök vannak. Régen a katonai barakkok helye volt a torony egész alsó része, és a hozzá tartozó, kb. 100 m²-es udvarrész is, ami az egész épület monumentális méreteihez képest egész kicsi. Az istállók L alakban húzódnak, természetesen ezek sem lovak igényeinek alapján vannak kialakítva. Itt a legtöbb esetben a hegyi farkasok, illetve harci állatok és hátasok szálltak meg. Ez sem nagy – a falakat díszítő írásjelekből ítélve - a Vall-Hall kastély lakói elutasítóak voltak a harccal szemben, annak ellenére, hogy sohasem hátráltak volna meg előle.

 A várudvar többi részét kertek, egy hatalmas tó és a hozzá tartozó méretes park foglalták el. A tó hatalmas méretét és mélységét sokféle képen magyarázták már, de a legelterjedtebb legenda szerint itt régen szirének éltek, akiket vagy elüldöztek vagy lemészároltak, ezt senki sem tudja – az az egy viszont biztos, hogy 100%-osan még senki sem állította, hogy szirént látott volna. Nehéz elhinni, hogy itt olyan tiszta lények éltek, mint amilyenek a sziréneket leírták, mert annak ellenére, hogy vérrel táplálkoztak, csak abból ittak – azt részesítették csókban -, aki önként adott magából. Itt, ahol a legszörnyűbb lények gyülekeznek. A legfélelmetesebb az, hogy fogalmam sincs, hogy mi folyik itt, de szörnyű előérzetem van.

 Egyesek azt rebesgetik, hogy a Hetek meg akarják támadni a vezető rendeket, de én erősen kétlem, hogy ennyire meggondolatlanok lennének. A régiek összetartanak, hiszen annak idején együtt harcoltak, és ha kell, biztos vagyok benne, hogy újra egyesítenék a népeket. Nem, ennél nekik több eszük van. De a tervüket annak ellenére sem sikerül megértenem, hogy így kívülről figyelve az eseményeket egészen tiszta képet kapok a világban zajló dolgokról. Az a legnagyobb baj, hogy a világ rendje még sem olyan egyszerű, és magától értetődő, mint amilyennek tűnik.

 A lábam szinte magától mozogva vitt apa cellájához. Egy férfival beszélgetett, egy vérfarkassal, akit Wolvernek hívott. Nem tudtam nem észrevenni, hogy a két méter magas, csupa izom vérfarkas meztelen. Végső soron nő lennék… vagy mi. Egy ronda heget leszámítva, ami az egész bal arcát csúfította, mondhatni szép férfi volt. Markáns vonásaiban ott bujkált valami, amit nem értettem. Valami idegen, fenyegető…

 Az ölelő érzés elmúlt, és hetek óta először fázom! Annyira lefoglalt a boldogság, ami a hideg érzékelése miatt öntött el, hogy alig tűnt fel, amikor a farkas rajtam keresztül vetődve változott át. Hiányoztak a körém fonódó erős karok, de mindennél jobb volt a hideg érzése.

 Amikor Utoljára beszéltem Rachel-el, azt mondta, hogy elég nagyon erősen egy személyre, vagy arra a helyre gondolnom, ahol lenni szeretnék, és oda fogok kerülni. Így bármennyire is szerettem volna itt maradni, hogy apára vigyázhassak, Rachel-re gondoltam. Megjelentek előttem barna szemei, szintén barna fürtjei, barátságos hangja. A levegő remegni kezdett körülöttem, mások számára láthatatlan fény áradt belőlem. A fénytől nem láttam, ezért nagyon meglepődtem, amikor az ismerős szobában találtam magam.

            - Rachel, annyi mindent tudtam meg, hogy azt sem tudom, hol kezdjem! – lelkendeztem. – Képzeld, Vall-Hall-ban voltam! És ott láttam apámat! Apa él! – értetlen tekintetét látva magyarázkodni kezdtem. – Kislánykoromban tűnt el, és azt hittük, hogy meghalt, de most láttam!

            - Vá-vá-vá-vá-várj! Apád Vall-Hall fogja?

            - Igen! – bólogatok hevesen.

            - És te ki akarod hozni?

            - Igen! – válaszoltam olyan magabiztosan, ahogy csak tőlem telt.

            - Először is mondd el, hogy mi mindent láttál! – Fáradtnak és idegesnek tűnt, de azt a rengeteg információt, amit megszereztem el akartam mondani. Majd később megkérdezem, gondoltam.

            - A Hetek kínozzák apát. Valami Jóslatról faggatták. Azt nem tudom pontosan, hogy miről van szó, csak annyi, hogy a születendő kisfiamról van szó. Őt akarják!

            - Nem az van, hogy nem lehet gyereked? – kérdezte.

            - Igen, úgy tudtam, de most úgy néz ki, hogy mégiscsak lehetséges, hogy teherbe essek! De most nem ez a lényeg. Vall-Hall-ban gyülekeznek mindenféle lények. Olyanok is, amiket még soha nem láttam! Ráadásul a támadás előtt azt rebesgették, hogy a Hetek a Vezető rendek ellen vonulnak, mert nem tetszik nekik, hogy nem egyedül parancsolnak.  Piszkálja a csőrüket, hogy alá vannak rendelve a Trónok akaratának!

            - Emily, mondd: mit akarsz tenni?

            - Kihozom apát és a többieket!

 Napokig visszajártam a kastélyba és próbáltam minél több információt gyűjteni, több-kevesebb sikerrel. A Jóslatról csak annyit hallottam, hogy azért félnek a fiamtól, mert a boszorkány víziója szerint a népeket egyesítve legyőzi a Véneket. Mindeközben rengeteget gondolkodtam azon, hogy mi legyen a neve, de mindig visszatértem az Aaden-höz. Úgy zsongtam, mint egy méhkas, részben a miatt, hogy babám lesz, részben pedig azért, mert egyre erősödtem. A fizikai állapotom is egyre javult, éreztem, hogy nehezebb az utazás, mint előtte.

 Elég sűrű hetem volt, így hosszas gondolkodás után - Rachel határozott kérése ellenére – arra jutottam, hogy kikapcsolódásként körülszaglászok otthon. Leellenőrzöm, hogy nélkülem is boldogulnak. Így anyámra koncentrálva meg szerettem volna látogatni őket az otthonomban, de valahol máshol landoltam. A finnországi házunkban. Nagyon meglepődtem, és egy kicsit bántott is a dolog. Annyira lefoglalt az összeesküvés elméletem, hogy észre sem vettem a költözést. A régi szobámba indultam. Meglepve konstatáltam, hogy Sarah Josh mellé kuporodva a fiú karjába fúrja az arcát, a másik pedig átkarolja a lány vállát. Közben pedig a kezemet fogja…

 Josh arca borostás volt, a szeme alatt sötét karikák éktelenkedtek, mindemellett viszont nagyobbnak is tűnt. Legalább tíz centiméterrel magasabbnak látszott, még így, ülve is. Hatalmas tenyerébe vette kis kezemet, majd mély levegőt vett.

            - Ne aggódj! El szerint jobban van – Sarah a vállán átvetett kézbe kapaszkodott. – Nem sokára magához tér! – Elég meglepő volt a jelenet, nem csak az, hogy Sarah Josht bíztatja, az is, hogy összebújva ülnek mellettem. És azt hiszem, nem csak meglepődtem, féltékeny is voltam. Én, Emily Blackwoods féltékeny vagyok egy lányra, aki azt a fiút ölelgeti, akit én… nem is tudom… azt hiszem, Josh fontos nekem. Imádom a barna szemeit, a barna haját, a kreolos bőrét, a nagy kezeit, a dörmögős hangját. Olyan jó lenne nevetni látni!

 Gondterhelt lett az arca. Szerettem volna eltüntetni a tekintetéből a vadállatias kifejezést.

 Gondolatmenetemet anya hangja szakította félbe.

            - Sarah, Theo mindjárt visszaér a vadászatból. Szerintem el kellene neki mondanod. Most talán jobb lesz a hangulata –Rögtön a beszélgetés elején elveszítettem fonalat.

            - Te is hallottad, hogy mit mondott, amikor felhoztam a baba-dolgot! – „Baba-dolog”? Úgy tűnik sok mindenről lemaradtam… - Azt mondta, hogy: „Veszélyes időket élünk, nem vállalhatjuk a felelősséget egy kisbabáért!” – Sarah csalódott grimaszt vágott, anya rosszallóan megcsóválta a fejét, Josh pedig elhúzta a száját. Úgy látszik, itt mindenki egy véleményen van… és én is egyet értek velük. Na, ja… várható volt, hogy előbb-utóbb unokaöcsém, vagy húgom fog születni. Én pedig felhőtlenül tudtam neki örülni, nem, mint ahogy régen tettem volna. Régen irigy lettem volna, de ma már tudom, hogy nekem is lesz babám.

            - Figyelj, te tudod, de nem tarthatod sokáig titokban. Még néhány hét, és észre fogja venni.

            - Igaza van. – dörmögte közbe Josh. – Nem hülye, és egyébként is látszik a… szóval látszik.

 Úgy tűnt, hogy a fiú erősen zavarban van a témától. Feszéjezi a „baba-dolog”. Nem mintha nekem nem lenne kellemetlen, hogy hirtelen a másik oldalra kerültem, és a bátyám – nagyon úgy tűnik – egyedül marad a babával kapcsolatos véleményével.

 Sarah csúnyán nézett a kotnyeleskedő fiúra, de aztán feltápászkodott, és anyámra nézett.

            - De nem most! – kötötte az ebet a karóhoz.

            - Jól van! – Anya láthatóan már annak is örült, hogy bár lég bizonytalan volt az elhatározás, de Rachel mégis rászánta magát, hogy beszéljen Theoval. Éppen ezért csak csendesen állt, és a lesoványodott, hófehér képemet fixírozta. Valószínűleg nagyon nem tetszhetett neki az, amit látott, mert összeráncolt homlokkal vonult ki a szobából. Kifejezetten idegesít, amikor ezt csinálják…

            - Na, jó… azt hiszem, én megyek! – Saraht ismerve mostanában feltűnően kerüli Theot, mert nem akar neki hazudni. Végül is érthető… ha nem beszélgetnek, nem kell hazudnia. Tiszta sor. Csak azt nem értem, hogy miért fél? Theo nem az az őrjöngő típus. Hát akkor…? Nehéz eligazodni az embereken, főleg, ha nincs lehetőségem, hogy kérdezzek… úgy lényegesen könnyebb lenne.

            - Oké – bólintott az álmos fiú. – Te, hoznál valami kaját? – Josh hunyorogva nézett az előtte álló lányra. Úgy nézett ki, mint aki most mászott ki az ágyból… kócos haj, gyűrött arc, álmos tekintet…

            - Jó lesz az, ami ebédre volt? – Abból a tekintetből, amivel Sarah Joshra nézett nagyon úgy tűnt, hogy fogalma sincs mi volt az ebéd…

            - Aha! – bólintott az álmos srác. – Nekem aztán mindegy, csak meg lehessen enni! – Ezen a válaszon jóízűt nevettem. „Csak meg lehessen enni!”

 Ebben a pillanatban az ágyon fekvő test mély levegőt vett, én pedig minden porcikámban remegtem.

            - Jaj, ne! Ne most! – Megijedtem, amikor eljutott a tudatomig, hogy mi történik. Nagy erőfeszítésbe került, hogy eljuthassak Rachel-hez. A boszorkány dühös szemeket meresztett rám, ami lassan megdöbbentté vált.

            - Rachel, itt az idő! Visszamegyek! Rachel, mondd el! Mondj el mindent, ne hagyd, hogy annyiban hagyjam! Addig mondogasd, amíg el nem hiszem! Mindent tudnom kell Rachel!

 Szédülni kezdtem, megfájdult a fejem.

            - Emily! – kiáltotta kétségbeesetten a lány, aki azt hiszem ezalatt a rövid idő alatt  elnyerte barátságomat.

- Mondd el, Rachel!

- Emily, várj! – hallottam még utoljára, mielőtt végleg elveszítettem volna a világot…