Hát sziasztok! Először is! Szeretném megköszönni Dorcsinak, hogy lehetővé tette a következő fejezet megosztását! Ha Ő nem segít, még mindig nincs friss, úgyhogy… KÖSZI! J Azért kérem ám a komikat!
Na sziasztok! Jó olvasást! Puszo! <3
Na sziasztok! Jó olvasást! Puszo! <3
A buszmegálló lámpája alatt állva azon tűnődtem, hogy vajon mit csinálhat az a srác. Igazán érdekfeszítő téma. Mindenesetre számomra tényleg az és lefoglalja a gondolataimat, addig se foglalkozom Sarah-val és Theo-val. Az agyam egy rejtett zugába száműztem minden nyomasztó gondolatomat és csakis eme égető ügyre voltam hajlandó összpontosítani.
Liam idegesen tekintgetett jobbra-balra, mintha fikarcnyi kis esélyünk is lenne rá, hogy még ma éjjel rátalálunk a vérfarkasra. Halott ügy!
Nehezemre esett akár egyetlen értelmes gondolatot kipréselni magamból. Annak ellenére, hogy vajmi kevés az esély arra, hogy farkasom félelme valóra váljék, kellemetlen érzés a gondolkodás képessége nélkül létezni. Kétségtelenül egy üresfejű, életképtelen – legalábbis pillanatnyilag -, szenilis személynek érzem magam. Az a morbid gondolatom támadt, hogy egész egyszerűen vigyorgóba – így nevezzük Theo-val a diliházat - juttatom magam. Vélhetően nem lenne nehéz dolgom.
Eszmefuttatásom kellős közepén idegen gondolatok szállták meg az elmémet. Pazar…
Persze, azt nem mondom, hogy nem vágyok a társaságára. Sőt! Épp ellenkezőleg! Mégis nyugtalanít a gondolat, hogy a közelében kell lennem – még ha csak néhány percről is van szó.
Ma kivételesen pesszimista gondolatai voltak, bár ezek meg sem közelítik az enyémeket. Pillanatnyilag teljességgel esélytelennek tűnik számára, hogy az édesanyja előkerüljön. Kedves nő – illetve volt -, gondoskodó, házias, olyan igazi, a család lelke típus asszony. Egészen hasonlít Elois nagyira. Ő is pont ilyen kedves, minden lében kanál, de komoly nő.
Észrevett. Ez után a pillanat után azzal volt – voltam - elfoglalva, hogy a köztünk fennálló, egyre rövidülő távolságot méregette magában. Minden lépését jól leplezett örömáradatban úszva tette meg. Mi a szösz?
Zavaromban azt sem tudtam, mit csináljak. Az volt az első gondolatom, hogy fogom magam és egész egyszerűen elszaladok a másik irányba. Az évek során – azt hittem… - immunissá váltam a zavarba ejtő helyzetekkel szemben, s most azt sem tudom, hogyan takarjam el vérvörös arcomat. Pedig még semmit nem tett, vagy mondott. Még…
-Ne legyél már nyuszi! - parancsoltam magamra fejben. Ha vérfarkasokkal, vámpírokkal elbánok, egy alig 20 éves kölyök nem állhat az utamba! -Szépen lehiggadunk – csitítgattam magam -, és majd… majd lesz valahogy!
Magam is elcsodálkoztam gondolataim optimista hangvételén, mégsem nyugodtam meg. Ha van valami, amihez nem értek, akkor az a dolog az önmagam becsapása. A fejemben egy kis pesszimista hangocska csendült fel:
-Na, ne röhögtesd ki magad! Be vagy tojva! - világított rá a nyilvánvalóra.
-Ez nem igaz! – vágtam vissza tulajdonképpen saját magamnak. -Különben is! Téged meg ki kérdezett?! –vitatkoztam saját magamban. Ha így folytatom, tényleg bekerülök a Vigyorgóba…
-De ha ez az igazság? – vitatkozott a hang - Beijedtél egy pasitól! Egy halandó pasitól!
-Na jól van ám: POFA BE!
Azon kívül, hogy rájöttem, kóros önbizalomhiányban szenvedek, az agyamban újra és újra felcsendülő hangocska kezd az őrületbe kergetni. Kivéve, ha már gyárilag is bogaras vagyok…
A szemem sarkából észrevétlenül rásandítottam őrületem okozójára, aki a lehető legnyugodtabb szívvel elmélkedett azon a roppant fontos kérdésen, hogy mi van a kabátom alatt. Olyan képek jelentek meg a szemem előtt, melyek nem az én elmémből származtak. Sőt! Senki elméjéből nem szabadna származniuk!
Szinte éreztem a bőrömön az érintését, ajkamon az ajkát, ujjaim között dús, sötétbarna haját… Szerencsétlenségemre vizuális alkat…
Liam nyüszítése akadályozott meg őrült tervemben, miszerint valóra váltom egy kívánságát és leteperem a buszmegállóban.
Elismerem, én és a józanész csak hírből ismerjük egymást, ami – azok számára, akik közelebbről ismerik a családom - nem meglepő. Végső soron anyámnak vámpír pasija volt, Theo menyasszonya egy ember és – feltéve, hogy jól informált vagyok - az én drága Andymnek egy banya a csaja. Tisztára, mint az Adam’s Family-ben! Végül is mindannak ellenére, hogy önmagamat sem tartom százasnak, néha úgy érzem, én vagyok az egyetlen –többé kevésbé- épelméjű személy a családban. Annika nénikém, aki meglehetősen – hogy pontosan fogalmazzak - buggyant, azt állítja, hogy én vagyok a legdilisebb az egész „átokverte famíliában”. Még hogy én?! Ez már nem is família, sokkal inkább egy „átokverte”cirkusz! Ennek ellenére anyám a Tanács egyik nagybecsű ex tagja. Mi pedig Theo-val egyediek és különlegesek vagyunk. Állítólag… Az igazság azonban az, hogy undorodnak tőlünk. A Tanács jó, vigyáznak ránk és szeretnek. Nem számít, hogy mutáns vagyok! Nekik nem. És ez jó… Egyesek a Tanáccsal is szembeszállva kimondják a véleményüket velünk kapcsolatban, amit valójában a Szövetség minden lénye a magáénak mondhat. Legalábbis a többség. Néha az a benyomásom, hogy Theo-t könnyebben elfogadják, mint engem. Például – ami bárki számára feltűnő és idegesítő lenne- nekem még csúfnevem is van - így csak a középkori kriptaszökevények hívnak -, amit még gondolatban is gyűlölök kimondani.
A srác még mindig engem bámult leplezetlen kíváncsisággal a tekintetében. Változatlanul, zavarba ejtően sóvárgó tekintettel mért végig már vagy… szóval sokadszorra. Az arcom lángolt, ami az övéről nem mondható el, nem úgy, mint a tekintetéről. Nem csak ég, éget is! Kétségtelen, hogy már több liter vért elpazaroltam vacak pirulásra. Egyszerűen hihetetlen, hogy mit művel velem! Andrew most tuti, hogy kiröhögne… Ez meg csak bámul és bámul és bámul, olyan bambán, amilyen bambán csak bámulni lehet.
Hosszas vívódás után eltökéltem, hogy nem én fogom megtörni a kínos csendet. Mert ha rám vár – csak bámul-, akkor akár ítéletnapig is várhat! Mindenesetre nem könnyíti meg az életem. Percek óta csak álltunk, és míg azon elmélkedett, hogy vajon milyen lehetek jóval lengébb öltözékben, én a fogamat csikorgattam. Végül –amikor már cafatokban lógtak az idegeim-, erőt vettem magamon, és megszólaltam.
- Öhm… szia! -Jézus, Emily! Mit művelsz?! – rivalltam magamra. – Nem találkoztunk már valahol? – Elismerem, bugyuta kérdés. De ha egyszer csak ez jutott az eszembe? Pironkodva, bizonytalan lábakon, hevesen dobogó szívvel toporogtam.
- Nem hinném… - Ilyen arcra emlékeznék – folytatta magában. – Még nem láttalak erre. Talán most költöztetek ide? – Felhúzott szemöldökkel, meglepett képet vágva néztem rá. Most rajtam a bámulás sora…
- Miből gondolod, hogy itt lakom? – Őszinte érdeklődéssel vártam a választ.
- Hát… igazából az iskolatáska miatt.
Bizonytalanul nézett rám, miközben önmagát átkozta.
- Kanadában élek a családommal. Csak öhm… apám… apám miatt vagyok itt.
Végül is… Nem hazudtam akkorát.
- Áh… -Roppant értelmes válasz…
Liam füle tövét vakargatva, néhány szál szőrrel babrálgatva figyeltem azt a gondolkodó arcot, amelyet akármeddig el tudnék nézni. Ekkor jutott csak eszembe, hogy nem is tudom a nevét.
- Emily. Öhm mármint a nevem. Emily Blackwoods.
- Joshua Evans – tehát Josh.
Annyi szent, hogy ez a név az emlékezetembe vésődött. Minél tovább tartott a csend, annál jobban vágytam újra hallani a hangját.
- Nem félsz egyedül ilyen későn?
Micsoda kérdés!
- Nem vagyok egyedül! – vágtam rá. – Te viszont igen. Kivéve, ha rejtegetsz valakit a táskádban – kuncogva figyeltem, ahogy válasz után kutat a fejében.
- A táskámban nincs senki, de a zsebemben megnézheted!
- Csak ha farzsebed is van!
Ezen könnyelmű kijelentésem hatására – melynek nem kis valóságalapja van – kínos csend telepedett ránk. Tapintható volt a feszültség. Félve néztem rá, melynek eredményeképpen egyszerre tört ki belőlünk a nevetés.
- És… mikor mész haza?
A hangja bizonytalanul csengett, és olyan ábrázata volt, mint amilyen a rémült gyerekeké lehet. Nagy levegőt vettem, majd félrebiccentett fejjel, arcán pihentetve tekintetem gondolkodtam a válaszon. Mit is mondhatnék? Talán az igazat, hogy fogalmam sincs? Vagy hazudjak?
Hosszas töprengés után szólaltam meg végül.
- Néhány nap múlva. Talán szombaton.
Nem hazudtam! Elismerem, válaszom az igazságtól is távol áll, de hazugságnak nem nevezhető. Hiszen, tekintve, hogy még csak szerda van, szombatig lesz elég időm, hogy elkapjam azt a dögöt, és faliszőnyeget csináljak a bundájából.
- Nem azt mondtad, hogy apád miatt vagy itt? Vagy már megtaláltad?
- De igen, de… - A mondatot már nem fejezhettem be. A hideg, januári levegőbe éles sikoly hasított. Összenéztünk Josh-sal, majd szinte egyszerre iramodtunk meg a sikoly irányába.
- Joshua, menj vissza!
- Te menj vissza!
- Ezt te nem értheted!
A karja után nyúltam, és visszahúztam. Hogy lehet valaki ennyire… makacs?!
- Nem vagyok gyengeelméjű! Magyarázd el!
- Nem! – kiáltottam. – Menj Vissza!
Dühösen meredtem a döbbent fiúra. Amikor láttam, nincs semmi értelme a győzködésnek, futásnak eredtem.
- Liam keresd!
A farkas a parancsszó hallatán előrelódult, és a vérfarkas felé vezetett. Futás közben előkaptam a két fényes pengéjű, cirádás díszekkel ellátott markolatú párbajtőrt.
Amint a kőfalak takarásába értem megszaporáztam a lépteimet.
Ha tudtam volna… de nem tudtam.
A sikátor sötétjében szinte világítottak jég kék szemei. Liam a földön szuszogott mellette, alig élt. A fájdalom, és gyűlölet keveréke kavargott bennem. Abban a pillanatban tudtam meg, hogy mit is értenek az alatt az írók, hogy láthatatlan kéz szorongatja a szívem. Mintha a szívem dobogásától nem kapnék levegőt.
A tőröket előreszegezve rohantam a farkasnak. A könnyektől összemosódott előttem a világ. A harc megviselt. Nem akartam mást, csak hogy vége legyen. Még egyszer, utoljára nekirohantam. Hasztalan. Legyengülten, több sebből vérezve semmi esélyen sincs. Valami azonban elvonta a figyelmét. Josh csak most ért a sikátorba. A szörnyeteg üvöltve vetődött az emberre. A másodperc tört része alatt végiggondoltam, mi történik, ha nem érek oda időben, és mi történhet, ha sikerül elkapnom. Az a gondolat motoszkált a fejemben, lehetséges, hogy előbb találkozhatok apámmal, mint terveztem…
Kettejük közé vetődtem üvöltve, a tőrökkel hadonászva. Gyenge próbálkozás volt. A farkas felkapott, felhasítva a lábam és a bal karom. Úgy rázott, mint egy rongybabát. Szakadások, törések, roppanások hangjait hallottam. A halálom brutális szimfóniáját. De már nem éreztem. Nem fájt semmi. A világ egyre homályosult. Egyre tompult.
A világ elsötétül. Könnyebb elengednem, mint gondoltam. Már a hangokat sem hallottam. Elnémult a világ…
