Ding-dong!!! Véget ért a szavazás!!!

 Sziasztok!!!
Legelőször is azzal kezdeném, hogy nagyon örülök, hogy ennyien szavaztatok! Már elkezdtem összeszedni a szereplőkről a fontosabb dolgokat, hogy egy kicsit jobban megismerhessétek a valódi személyiségüket! Nem tudom pontosan, hogy mikor végzek, de amint kész lesz kiteszem!
 Sok-sok puszi a frissig!

14. fejezet - Álom, édes álom...

Sziasztok! Megérkezett a friss! Ne haragudjatok, hogy mostanában ilyen rövideket írok, ígérem, a héten belehúzok, és írok egy hosszabbat! Nagyon köszönöm a komikat, most is írjatok!! o.o
Jó olvasást, Puszi!!

Regina: Örülök, hogy minden átjött! Igyekszem minél váratlanabb eseményeket beleírni ;)

Kriszti: Neked nem mondhatok semmit, mert akkor már nem is lenne értelme elolvasni a fejit :DDD

Sophie: Örülök, hogy tetszik a blog, annak pedig még inkább, hogy ez a kedvenced!! Köszönöm :)))

Emily:

Felhős volt az ég. Josh a könyökére támaszkodva heverészett a fűben, és amikor meglátott rám mosolygott. Az egyik kezét felém nyújtotta, majd maga mellé húzott a földre. Forró mellkasához bújtam, szorosan átölelt.

            - Nem sokára tényleg így ölelhetlek majd! – suttogta a fülembe.

            - Hiszen most is ölelsz! – ültem fel nevetve.

            - Ez csak álom, te is tudod! – nézett rám komolyan.

            - Nem akarom, hogy álom legyen! – sütöttem le a szemem.

            - De az. Csak rajtad áll, hogy mikor lesz valóság! Ha felébredsz, én akkor is ott leszek. – Nyugtatgatott idegességemet látva.

            - De... – tenyerét az arcomra fektette, és egyre közelebb hajolt. – Mi van, ha nem emlékszem majd?

            - Várni fogok! – Mondta, és valamiért hittem neki.

            - Josh… - nyögtem.

 Ajkát az enyémre tapasztva hallgattatott el. Lassan csókolt, égetett a bőre. Jó érzés volt. Felnyögtem, majd feltérdeltem, hogy közelebb mehessek hozzá. Sűrű hajába túrtam, ujjaim görcsösen markolták sötéten csillogó tincseit. Josh legnagyobb bánatomra elhúzódott tőlem, de előtte még adott egy puszit a számra. Legszívesebben megkérdeztem volna, hogy „Miért?”, de komoly tekintetét látva inkább csendben maradtam.

            - Emily, én nagyon szeretlek, ugye tudod, és ha kell, örökké várok majd rád! – Hüvelykujjával simogatni kezdte az arcomat. Szavai hallatán fura biztonságérzet árasztotta el az egész lelkem.

            - Azért remélem, nem tart majd olyan sokáig… - ráncoltam a szemöldököm.

  Nem mondott semmit, csak újra magához húzott. Arcomat a nyakához szorítottam, de a szememet nem csuktam be, mert attól féltem, hogy amikor kinyitom, már nem lesz ott. Valahogy ott, a földön fekve jobban otthon éreztem magam, mint eddig bármikor.

 A nap kezdett kisütni, én pedig úgy éreztem, mintha elpárolognék. Gyorsan felültem, megcsókoltam.

            - Mi az? – kérdezte aggodalommal a hangjában.

            - Azt hiszem, mennem kell…

            - Én itt leszek! – suttogta az ajkaimba.

 A nap kisütött, sugarai égették a bőrömet. Josh ölelő karjaiba bújtam, de egyre lazábban tartott, hiába próbáltam fájdalmasan nyögdécselve közelebb kerülni hozzá…

 Hárman voltak a szobában. Andrew, Joshua és egy lány. Az ő vonásai ismerősnek tűntek, de aztán újra a magas, sötétbarna hajú fiúra szegeztem tekintetem. Megpróbáltam felülni, hogy jobban láthassam, ekkor odalépett az ágyamhoz, és a hátam mögé nyúlva segített fölülni. Josh az arcomhoz nyúlt, és végigsimított rajta.

            - Nagyon fájt! – panaszoltam Joshnak. Érthető volt kérdő tekintete, hiszen én magam sem tudtam, hogy mire gondolok. Egyszerűen ki kellett mondanom.

            - Tudom – mondta végül, és átölelt. Bőre forróságától megborzongtam, de valahogy kellemetlen is volt az idegen fiú közelsége. Megijesztett, hogy milyen jól érzem magam a karjai között. Nem szabadna… Nagyon örültem, amikor anyám lépett be az ajtón, és Josh félreállt, hogy helyet adjon neki.

 Anya az arcomra simította mind a két kezét. Mintha mondani akart volna valamit… De aztán csak sírva átölelt. Miközben sorra jöttek Theo, Sarah és Andrew, a lány kiment a szobából. Összeszorult a szívem, ha arra gondoltam, hogy megbántottam őt. Csak akkor jöttem rá, hogy nem otthon vagyunk, amikor bejött Hartmann, és néhány cseléd, köztük Rose is, aki kicsi korom óta tanított.

            - Rose? – nyújtottam felé csodálkozva a karjaimat.

            - Jaj, Kiscsillagom! – Arcon csókolt, aztán ahogy azt a többiek is tették átölelt, és félreállt. Mire mindenki köszöntött nagyon elfáradtam, és éhes lettem.

            - Anya, éhes vagyok! – Anyám erre rögtön ugrott, hogy intézkedjen. – Anya, várj! Hol vannak a nénikéim? Vagy ők… el se jöttek? – összeszorult a szívem a gondolatra.

            - Ó, dehogyisnem! Csak… vadásznak. – Furcsa ízt éreztem a számban. Nem voltam benne biztos, hogy anya igazat mond.

            - És mikor érnek haza?

            - Nem tudom Szívem. Megyek, hozok valami finomat! – mosolygott rám. Nyugodtnak tűnt, de éreztem izgatottságát és örömét. Anya elment, így már csak négyen maradtunk a szobában: Josh, Andrew, Rose és én.

            - Ne haragudjatok gyerekek, de én most megyek! Még jövök hozzád! – nyomott puszit a homlokomra. – Kerítek neked rendes ruhákat!

 Miután Rose is kiment alaposan betakaróztam. Nem volt kedvem beszélni, helyette inkább gondolkoztam, de valahogy mindig visszatértek a gondolataim ahhoz a lányhoz. Valahonnan nagyon ismerős volt. És hasonlított Joshra. Mihamarabb meg kell tudnom, hogy ki ez a lány, de úgy érzem nyíltan nem kérdezősködhetek, mert nem sok hasznát venném a tőlük szerezett információnak. Akkor pedig nem maradt más, mit, hogy beszéljek vele…

Rose:

 Nagyon örültem, hogy Emily végre magához tért. Hiszen 15 éve nem láttam. Egy évvel az után, hogy Gabriel eltűnt Norah fogta a gyerekeket, és se szó, se beszéd Angliába vitte őket. Nem tudom mi történhetett, annyit vettem csak észre, hogy az ezt megelőző néhány napban a kastély gyakori látogatója volt egy fiatal, várandós boszorkány. Csinos volt, szép arcú és kedves. Bár nem volt alkalmam közelebbről megismerni megnyerő kis hölgynek tartottam. Hartmann nagyon bizalmatlanul viselkedett vele, ezért mérges is voltam a vén morgós vámpírra, de minden próbálkozásom hiábavalónak tűnt, hogy észhez térítsem. Aztán amikor Norahék elmentek az ügy lassan elévült, míg végül már nem is foglalkoztunk vele. Nekem viszont az az érzésem, hogy valami fontos történt, de Nory nem mond semmit.

            - Láttátok, hogy nézték egymást? – nevetgéltek a cselédlányok a konyhában.

            - Ejnye, lányok! Hányszor mondtam már, hogy nem illik pletykálkodni? – dorgáltam őket.

            - Ez nem pletyka, csak megosztjuk egymással, amit láttunk! – mosolygott elégedetten az egyikőjük.

            - Ühüm! Igen, igen! – bólogatott a többi is.

            - Na, eredjetek a dolgotokra! És csak semmi pletyka!

 Sugdolózva elvonultak, ki-ki a maga dolgára. Ezek a lányok… tényleg, hol is lehet az a kislány? Rachelnek hívják, boszorkány lehet. Mindenesetre jól álcázza az erejét. Jó tanára lehetett.

 Sokáig gondolkodtam, aztán arra jutottam, hogy biztosan a télikertbe ment. Én is oda szoktam menni ha rossz kedvem van. Különleges energiát áraszt, amit az egész házból észlelni lehet. Megérezhette és valószínűleg odament.

            - Hahó! Van itt valaki? – kérdeztem halkan az ajtóból. Kérdésemre csak szipogás volt a felelet, ekkorra már biztos voltam benne, hogy itt van az a kislány. – Merre bujkálsz Rachel?

            - Itt vagyok…

 A kert legvégében volt, a kedvenc helyemen üldögélt. Leültem mellé, és végigsimítottam felhevült arcán. Szegénykém nagyon szomorú volt, vörösre sírta a szemét.

            - Ismerted? – kérdeztem tőle.

            - Boszorkány vagy ugye? – kérdezett vissza.

            - Rosemary, személyesen! – mosolyogtam rá.

            - Igen, ismertem. Öööö… - óvatosan körülnézett, majd suttogni kezdett. – Emily nem éppen volt egészben, amikor megismertem.

 Csak néhány másodpercig tartott, hogy rájöjjek, mire célzott.

            - Óóó, jaj! Ez így nagyon nem jó! És gondolom tudod, hogy mi volt a feladata, ugye? - ráncoltam a szemöldököm.

            - Persze, hogy tudom, és nagyon sürgős lenne, hogy elmondjak neki mindent, de nem ismert rám… - összeszorította a száját.

            - Az lenne a legjobb megoldás, ha sok időt töltenél vele. Újra meg kell benned bíznia annyira, hogy akármilyen őrültséget is kell neki elmondanod, higgyen neked.

            - Értem… de hogyan? Hiszen a bátyám mindig vele van!

            - Bátyád? – Egy kicsit kizökkentett, amikor a bátyjáról beszélt. – Andrew? Nem mondta, hogy húga lenne…

            - Nem… Joshua…

            - Ó, igen, már mindent értek! – bólogattam. – A bátyád miatt ne aggódj! Róla majd én gondoskodom. Rendben?

            - Rosemary, köszönöm!

            - Kérlek, csak Rose!

            - Köszönöm Rose!

 Ez után egész nap azon törtem a fejem, hogy hogyan csalogassam el Josht Emily mellől. Végül arra jutottam, hogy az átváltozására fogok hivatkozni. Azt mondom majd, hogy megtanítom kordában tartani az erejét, így nem árt majd Emilynek. Így biztosan bele fog egyezni!

            - Emily! – simítottam ki egy tincset az arcából. – Ébren vagy?

            - Ühüm… - bólintott

 - Ide teszem az ágyad végére a ruhákat, rendben?

            - Jó-jó… - nyögdécselt. Magamban nevetgéltem, hogy mennyire nem változott gyerekkora óta. Már akkor is nagyon nehezen kelt, most is.

            - Elois járt már itt? – fordultam Josh felé.

            - Nem, már régóta nem is láttam.

            - Ó… köszönöm szépen! Ha találkozol vele kérlek, szólj, hogy kerestem, rendben? – Mindenképpen beszélni akartam vele Emilyről, és a Rachelel és Joshal kapcsolatos sejtéseimről.

            - Oké! – Josh ma a szokottnál is mogorvább volt. Biztosan csak Em miatt olyan feszült, de az is előfordulhat, hogy Rachel az oka.

            - Jó napot! – Köszöntem el, de a választ már nem vártam meg.  A keleti szárnyba siettem, a szobámba. Biztos voltam benne, hogy Emily az apjával kapcsolatban tudott meg valamit. Most már csak azt kell megtudnom, hogy mit?

 A szobámban található könyvekben nem találtam semmi olyat, ami hasznos információval szolgálhatna a „börtönről”. Meggyőződésem, hogy Gabrielt oda vittek! De hova? A könyvtárba mentem, ahol a Vének történelmét taglaló könyvek között kezdtem kutakodni. Rengeteg ilyen könyvünk van. Több száz is lehet, és mind nagyon régi. Többet is végiglapoztam, de arról semmit sem írnak, hogy az elítélteket hova viszik, arról viszont annál inkább, hogy ezek az illetők nyom nélkül tűntek el, és gyakran a Vének közül néhányan is egy-két napra. Ezt nagyon érdekesnek találtam. Aztán hosszú, kereséssel töltött órák után megálltam egy olyan polcnál, amit már az óta kerülgettem, mióta beléptem a könyvtárba. Eddig az „Árnyvilág egyetemes történelme” nevezetű részlegnél kutakodtam, de most hosszas vívódás után a „Feltevések és Fikciók”-hoz léptem. Volt ott egy könyv, egy régi, vaskapcsos darab, nem túl nagy, bőrkötéses. A címe: Évszázados rejtély, avagy Vall-Hall legendája az ezredek során.

  A könyv lényegében tűz körül mesélt történetekből állt, nagyon kevés tényt írnak le benne, de arról szót ejtenek, hogy a Vének igencsak tiltakoztak Vall-Hall létezésének megemlítésére. Persze akadtak olyanok is, akik szembeszegülve a Véneknek azt hangoztatták, hogy Vall-Hall létezik, de őket néhány éven belül ghoultámadás érte. Furcsa véletlenek… Ezután természetesen elült a por a kastély létezésese körül, és lassan elfelejtődött a vita, a vita tárgyával együtt…

13. fejezet - "Felejtés"

Sziasztok! ez megint elég rövid lett, sajna mostanában kisebb ihlethiányban szenvedek, de a frisseket mindenképpen hozni fogom! Megint csak azt kérem, hogy minél többen írjatok komit, nekem ez nagyon fontos!♥.♥
Akkor jó olvasást! Puszi!

ui.: A bétámnak dolga van, méghozzá másfél hónapos, ezért előfordulhat, hogy van benne hiba, annak ellenére is, hogy többször átnéztük! Ne haragudjatok!*-*

Rachel:

Hiányzik. Alig néhány órája tűnt el végleg, és máris furcsa a néma csend, amit hagyott. Talán már fel is ébredt. Ha igen, akkor mihamarabb oda kell mennem, hogy mindent elmondjak neki!

            - Apa, beszélhetnénk? – A tekintetén láttam, hogy nagyon gyanús neki a viselkedésem. Nem is hibáztatom érte.

            - Csupa fül vagyok… - Kételyt és félelmet hallottam ki a hangjából.

            - Öhm… szóval egy barátom beteg, és néhány napra szeretném meglátogatni… Európában…

            - Ez most olyan boszis dolog ugye? – Apa most igazán meglepett a nyíltságával, hiszen ő nem szeretett ezekről a dolgokról beszélni, csak ha muszáj volt. És mióta anya eltűnt, a téma időnkénti szóba kerülése szinte elkerülhetetlenné vált. Viszont apán és Andrewn kívül senkinek sem beszéltem róla. Még Joshnak sem. Nem akartam belekeverni, de úgy tűnik, hogy magától is ment neki a dolog. Emellett feltételezem, hogy Andrew nem beszélt vele csak úgy, öntörvényileg, épp ezért ideje lenne a saját kezembe venni a dolgok irányítását.

            - Igen.

            - Jól van, akkor szót se többet! Elég, ha annyit tudok, amennyit feltétlenül szükséges, már mondtam.

            - Akkor mehetek? – Lassan bólintott, én pedig mosollyal jutalmaztam „nagylelkűségét”.

 Azonnal telefonáltam Andrew-nak. Hosszas győzködés után sikerült rávennem, hogy értem jöjjön, de ezt is csak úgy ígérte meg, ha a szavamat adom, hogy elárulom neki, hogy miért szeretnék Finnországba menni. Rossz érzésem volt az egész idő alatt, amíg rá vártam. Azt mondta, hogy ne vigyek magammal semmit, ezért még a csomagom összekészítésével sem foglalhattam. Csak tébláboltam, nem találtam a helyem. Egészen izgatott lettem, hogy élőben beszélhetek Emilyvel, és persze nem utolsósorban ezért is, mert Finnországba megyek!

 Andrew halkan kopogtatott. Megkönnyebbülten indultam az ajtóhoz, közben megfordult a fejemben a gondolat, hogy Andrew még soha nem jött be az ajtón. Eddig mindig az ablakon mászott be apa miatt. Valószínűleg már észrevette, hogy van valakim, de nem tett róla említést, amiért nagyon hálás voltam és leszek is neki.

 Az ajtóban álló fiú nyakába vetettem magam, és széles mellkasába fúrtam arcomat. Már nagyon hiányzott. Még Emily is észrevette rajtam, hogy valami nem stimmel.

            - Hiányoztál! – Rövid időre elengedtem magam, és hagytam, hogy előtörjön belőlem a sértődött kislány. – Miért nem hívtál?

            - Hát…

            - Jó, tudom, hogy én sem hívtalak, de akkor is! Annyi mindent szerettem volna elmondani! És…

            - Hé, hé, nyugi! Most már itt vagyok! Finnországban majd többet lehetünk együtt. – A mondat végéről a csók sem hiányozhatott, de csak volna, mivel a kezem szájára tapasztottam, és megrovóan néztem rá.

            - Most meg mi van? – kérdezte sértődötten.

            - Apa itthon van! – Megforgatta a szemeit, de minden esetre elengedett. – Gyere be, szeretnélek neki bemutatni!

            - Hány éves is vagy? – kérdezte enyhén gúnyos hangnemmel.

            - Mintha nem tudnád… 19 – feleltem halkan.

            - És te még mindig engedély kérsz apádtól?

            - Andrew, ezt már ezerszer megbeszéltük! Érdekel a véleménye, talán baj?

            - Nem ezt mondtam! – A kezénél fogva visszarántottam.

            - Andrew Collins, ha a csak egy cinikus szót ki mersz ejteni a szádon, érted, egyet, esküszöm, hogy leátkozlak a sárga földig!

            - Lehet veled vitatkozni? –Tárta szét színpadiasan a karjait.

            - Nem! – Vágtam rá.

 Apa kicsit sem tűnt meglepettnek, amikor Andrew oldalán beléptem az ajtón.

            - Apa, ő itt Andrew, a barátom. – Mutattam a csendesen álldogáló fiúra. – Drew, ő az apám.

            - Jó estét Mr. Evans! – Köszönt udvariasan, majd kezet nyújtott apámnak.

            - Andrew! – Apa végig fapofával nézett, de láttam rajta, hogy elég ideges. Nagyszerű! Sikerült mindenkit kínos helyzetbe hoznom. Miután kezet fogtak, apa éppen meg akart szólalni, de sikeresen megakadályoztam a készülőben lévő kérdés özönt, és néhány percen belül indulhattunk is. A házunk melletti sikátorban felmásztam Andrew hátára, és háztetőkről háztetőkre ugrálva tettük meg az utat a város széléig. Ott egy hatalmas fekete farkas várt minket. Már amikor megláttam baljós előérzetem támadt. Sajnos jól gondoltam.

            - Most szépen átülsz Liam hátára! – vigyorgott rám.

            - Andrew! – nyújtottam el a nevét. – Én fel nem ülök erre az izére! – A farkas erre felmordult, én pedig kis híján visszaugrottam Andrew hátára. – Andrew, ne már! Hallod?

            - Hallom! De ha csak nem vagy Piroska, aki a nagymamának visz bort és kenyeret, akkor nem kell tőle tartanod!

            - Haha! Nagyon vicces vagy! – Fintorogtam. – Andrew légyszi! Ne csináld már ezt velem, tudod, hogy félek a farkasoktól!

            - Rachel, Liam nem fog bántani! Kölyök kora óta ismerem, együtt nőtt fel Emilyvel!

            - Emilyvel? – Így már mindjárt máshogy hangzott a dolog. Végül is, Emilyveel nőtt fel, nem? Nem lehet olyan szörnyű! – Biztos, hogy nem fogja leharapni a lábam, vagy ilyesmi? – Lehet, hogy viccesen hangzik, és valószínűleg az is, de én rettenetesen féltem a farkasoktól, a kutyáktól, és minden éles fogú dologtól.

            - Dehogy fogja! Ne félj már, itt vagyok! Segítek fölülni, jó? – Az egyik kezét a derekamra tette, a másikkal pedig megfogta a csuklómat. – Figyelj, más nem lesz alattad, csak egy fekete pléd, úgyhogy ne nagyon ficánkolj! – Eddig fel sem tűnt, hogy a farkas hátán van egy pokróc.

 Az út az óceánig viszonylag sima volt, kivéve azt a pár alkalmat, amikor bénaságomnak köszönhetően csaknem leestem „paripám” hátáról. Eleinte kellemetlen volt, hogy két méter magasan ülök, miközben több száz km/h-s sebességgel száguldozunk. A parton, mivel én könnyen megbetegszem valamilyen vízálló cuccot kaptam, és bő két óra alatt „kikötöttünk” Finnország ködös partjainál. Nem messze attól, ahol partra értünk állt egy barátságos külsejű mökki – kis faház. Odabent meleg volt, valaki jó előre befűtött, de mire odaértünk már elment. Kaptam száraz ruhát, ettem, megittam egy bögre forró teát, és egy jó órás alvás után továbbindultunk.

 Már azt hittem, sohasem érünk oda, amikor a távolban megláttam egy pislákoló fénypászmát. Az egyből rövid idő múlva sok, lett, a fénypontok mögött pedig lassan körvonalazódott egy hatalmas ház is.

 Nagyon izgultam. Bár tudtam, hogy lehetetlen, mégis reméltem, hogy Emily megismer majd. Tudtam, hogy fájni fog, amikor nem ismer majd rám, de próbáltam előre felkészülni a legrosszabbra. Csak ekkor jutott eszembe, hogy most Josht is láthatom. Már nagyon hiányzott, főleg a folyamatos piszkálása. Igaz, mióta anya eltűnt, és ő apa miatt hazaköltözött nagyon sokat veszekedtünk, mégis hiányoltam. És nem utolsó sorban kíváncsi voltam, hiszen már nem is választotta el olyan sok az első átváltozástól. Biztosan rémesen érezheti magát. A társa éppen nincs magánál, a telihold közeleg, és valószínűleg mindenki utálja. Hirtelen bűntudaton támadt, amiért eddig nem is gondoltam bele a helyzetébe. Egészen addig, amíg el nem értünk a hatalmas fa ajtóig, ezen gondolkodtam. De utána képtelen voltam Emilyn kívül másra gondolni. A vak remény, amit tápláltam, egyre csak erősödött, hiába tudtam, hogy nem emlékezhet rám.

 Egy mogorva képű vénember nyitott ajtót. Nem szerettem volna faragatlan lenni, de nagyon megijesztett a külseje, ezért fél lépéssel Andrew mögé kerültem.

            - Hartmann! – Köszöntötte Andrew.

            - Mr. Collins! – Mulattatott a kettejük közötti hivatalos hangvételű beszélgetés. Mr. Collins! Viccesen hangzott, főleg egy olyan komoly ember szájából, mint amilyennek Hartmann tűnt.

            - Pedig hányszor mondtam már neki, hogy tegezzen! – Méltatlankodott a fiú rögtön az első sarok után.

 A ház hatalmas és gyönyörű volt. A talajt márvány borította, mindenhol festmények lógtak a falakon, az ajtók úgy két és fél méter magasak voltak, és mintákkal telefaragottak. Mind közül az egyik legszebb mintájú előtt álltunk meg. Bonyolult agák szövevényét ábrázolta a faragvány, az ágak között látszó hold, és a fa ágán egy kitárt szárnyú bagoly. A kitárt szárnyú bagoly – bár az jóval durvább formában – a Vének jelképe. Az ő végtelen bölcsességüket hivatott jelképezni, amiről már tudom, hogy nem létezik, és talán soha nem is létezett.

            - Menjünk be! – Karolt át Andy.

 A szoba közepén hatalmas baldachinos ágy állt. Áttetsző függönyeit félrehúzták, és az ágy oszlopához kötötték. Az ágy mellett Josh ült karba tett kézzel. Amikor felnézett, és meglátott döbbenet tükröződött az arcán.

            - Rachel! – Pattant fel, és átkarolva a derekamat a levegőbe emelt, és magához szorított. – Te meg mit keresel itt?

            - Annyira hiányoztál, tesó! – suttogtam attól félve, hogy sírva fakadok. Nem akartam bőgni, főleg nem a bátyán és a szerelmem előtt. Annál én büszkébb vagyok.

            - De hogy…

 Josht az ágy felől hallatszó nyögésszerű sóhaj szakította félbe. Mindenki Emily felé fordult, nem mertünk megszólalni. Lassan kinyitotta a szemét, ráncolta a szemöldökét, látszott, hogy bántja az erős fény. Josh az ágyhoz lépett, én pedig mellé, és megfogtam a kezét. Emily tekintete végigfutott a helyiségen, végül rajtunk állapodott meg. Néma csend volt a szobában. Bár arca kifejezéstelen volt, hihetetlen szeretet tükröződött kék íriszeiből, amikor Joshara nézett. Aztán amikor rám emelte fáradt tekintetét, egy pillanatra mintha megvillant volna benne az emlékezés fénye, de aztán kérdőn nézett a mellettem álló Andrew-ra. Olyan csalódott voltam, mint egy kisgyerek, aki miután kibontja a karácsonyi ajándékát, nem azt találja benne, amit kívánt. Amikor újra rám nézett reménykedve kerestem a tekintetét, de már tudtam fel nem tett kérdésemre a választ: Emily elfelejtett engem!