Új feladat. Megint! Pedig alig egy hete értem haza Oroszországból. Kezd elegem lenni a folytonos „nem-érez-szánalmat-a-fajtársaival-szemben?” próbákból! Mégis mit gondolnak!? Tényleg ezt csinálnám, ha érdekelne, hogy –egy szó, mint száz- én is közéjük tartozom?! Nem azért, de ez nem vall túl értelmes gondolkodásra!
Ezt… ezt a valamit, ami eléggé hasonlít az életre, nem nevezném annak. Nem, nem! Sokkal inkább vegetálásnak, vagy valami ilyesminek. Talán meg kéne próbálnom VALÓDI életet élni vagy meghalni. Viszont ha van valami, amin most sem hangulatom, sem gyomron nincs gondolkodni, az a halálom.
Reményvesztetten kezdtem bontogatni a kis fehér papírborítékot, ami a következő feladatom kódját rejti. Ezeknek már az e-mail sem jó…
Bepötyögtem a kódot az úgynevezett Szövetségi Adatbázisba –amin keresztül akármelyik vezető megtudhatja, hogy éppen hol vagyunk, és ha elég jól informáltak voltak a hírszerzőink, akkor azt is, hogy éppen mivel „foglalatoskodunk”-, és megnéztem a mennyiségét tekintve igencsak vérszegény információt, amit a feladatról írtak… Nagyszerű!
Raymond, na és persze a környező kisvárosok.
Ennyi?! Na de most komolyan! Percekig le-fel görgettem a képernyőn, de semmi konkrét, csak azok az adatok, amelyeket akár az interneten vagy bármelyik alsóbbrendű hírműsorban is megtalálhattam volna! Na, jó. Igazából már megszokhattam volna az ilyen se keze, se lába ügyeket, de ez akkor is dühítő! Mi vagyok én?! Nem a nyomozó, hanem a végrehajtó vagyok!
Nagyot sóhajtva állam fel az íróasztalomtól és a hatalmas, földig érő ablakhoz sétáltam. A bőröm enyhén szikrázott, amit egy ember sem vett volna észre, mégis egyértelmű jelzés volt ez a halhatatlanok számára, hogy nem „tisztavérű” vagyok. Ez a szikrázás a testem egy reakciója volt az ellentétes génjeim miatt: Vámpír-Vámpírvadász.
Elég furcsa párosítás, és ezt a testem ezzel a halovány fényléssel kompenzálta. Egyesek undorítónak, mások érdekesnek találják. Viszont a kedvenceim azok, akiket egy cseppet sem érdekel, főleg azért, mert elég idegesítő, amikor megbámulják az embert, főleg ha azt a nézetet vallja, miszerint: Jobb hátulról szemlélni az eseményeket, már csak azért is, mert te mindent, illetve mindenkit látsz, de téged le se ejtenek.
Liam, az én Őrzőm, -aki egészen kicsi koromtól kezdve velem volt, és kicsit olyanná vált a kapcsolatunk, mintha testvérek lennénk- távoli zajra lett figyelmes, és hogy ezt tudassa velem, orrával megbökte a testem mellet ernyedten lógó kezemet, majd miután ránéztem halkan, felnyüszített.
- Igen, én is hallom.
Azzal hátat is fordítottam és miközben elmentem mellette, végighúztam a kezem a hátán.
Azzal hátat is fordítottam és miközben elmentem mellette, végighúztam a kezem a hátán.
-Biztosan csak Theo vagy Andrew – mondtam megnyugtatásként, majd határozott léptekkel indultam az ajtó felé.
Nehéz volt így egyedül, de Liam jelenléte sokat segített. A fiúk persze jöttek, amikor csak idejük engedte, de az mégsem ugyanaz… Theo nem igazán bírja a kötöttségeket, ezért van, hogy hetekre eltűnik, és semmi hír róla. Amikor először ezt csinálta, anya majd’ lekaparta a falat, annyira aggódott. Nagyon mérgesek voltunk rá. Andrew meg… hát igen! Andy elég csapongó életet él, de azt hiszem, hogy ez egy vámpírnál nem éppen szokatlan tulajdonság.
A legnehezebb mégsem az egyedüllét, hanem a gyilkolás volt. A legtöbb feladat magukra hagyott újszülöttek ámokfutásához kapcsolódott. Ők nem tehettek arról, hogy ilyenek lettek. Szerintem ilyenkor az öregeket kellene megbüntetni, és nem azokat akik nem tehetnek semmiről. Undorító, amit velük művelnek! Amikor már sarokba szorítottam őket és látom az arcukon a jeges rémületet… Mert ők tudják, hogy mi következik. Mindig tudják…!
Igencsak hangulatgyilkos gondolataimból Liam dühödt morgása szakított ki:
-Andrew… - sóhajtottam, és megpaskoltam farkasom hátát.
Liam sosem kedvelte "házi vámpíromat", ezért ahányszor meglátta őt, dühödt morgásba kezdett.
A lépcsővel szemben lévő üvegablakon keresztül Andrew meglátott, és eltűnt a szemem elől, hogy egy pillanattal később felkaphasson és magához szoríthasson. Utáltam, amikor ezt csinálta, de az első néhány alkalom után már nem is szóltam. Feleslegesen nem jártatom a számat! Bár nem tagadom, hiányzott…
- Szia Em! – mondta, majd a hajamba motyogva folytatta. – Hiányoztál csajszi!
Erre zavartan toporogni és krákogni kezdtem.
-Ja… khm… te is nekem… - válaszoltam, majd, hogy mentsem, ami még menthető, feltettem a legkézenfekvőbb kérdést:
-Mikor ettél utoljára?
Miközben feltettem a kérdést, „észrevétlenül” kicsusszantam öleléséből, és a lila karikákra mutattam a szeme alatt.
-Nem tudom. Talán… talán néhány napja – mondta, és érdektelenséget tettetve rántott egyet a vállán.
-Na persze! Én meg vagyok a hülye, igaz?
Ezzel a mondattal befejezettnek tekintettem a beszélgetést, és a konyha felé vettem az irányt. Tudtam, hogy mögöttem jön, de nem néztem hátra. A konyha felé közeledve és a vacsora előkészítése közben azon morfondíroztam, hogy megkérjem-e Andrew-t, hogy kísérjen el, de végül arra jutottam, hogy hagyom a francba az egészet! Végül is, eddig mindig megoldottam egyedül, és ezután is meg fogom! Nincs szükségem dadusra.
Azt viszont be kell, hogy valljam, rossz előérzetem volt ezzel az üggyel kapcsolatban. Andrew észrevette azt a leheletnyi kis ráncot a két szemöldököm között, amely azt jelezte, hogy valamin nagyon erősen gondolkodom.
-Min gondolkodsz? – kérdezte kíváncsiskodva, ami cseppet sem volt ínyemre.
Évek óta nem volt semmilyen érzelemnyilvánításom, ami anyára eleinte a frászt hozta, de aztán később megszokta, és megértette, hogy nem is lehet más a viselkedése, egy nőnek, ha megtudja, nem lehet gyereke. Amikor megtudtam, hogy a félvérségem miatt nem lehet kisbabám, végtelenül gyűlöltem mindenkit. Egy két lábon járó genetikai zsákutcának éreztem magam, és érzem is. Nem tudtam magamra nőként gondolni, és talán soha nem is fogok tudni.
Csak megráztam a fejem, jelezvén semmi fontos. Eközben betettem a mikróba a két vérrel töltött bögrét, és türelmesen vártam. Andrew – nem mintha szüksége lett volna rá – leült az egyik a pult mellett álldogáló székre, és roppant idegesítő módón engem kezdett fixírozni. Gyűlöltem, amikor ezt csinálták! Úgy néztek, mintha belém láttak volna, de nem csak ő, hanem az egész család!
-Pip! Pip! -a mikró hangos csipogással jelezte, hogy lejárt a program. Az idegesítő hang forrása felé fordultam, és kinyitottam a plexivel borított ajtót.
Azonnal a vér kellemes, fémes illata vont finom felhőbe. Az egyik bögrét Andrew kezébe nyomtam, és a nappali felé vettem az irányt, miközben a gőzölgő folyadékba kortyoltam. Napok óta nem ettem „normális” kaját. Már eléggé legyengültem, és nagyon jól esett, ahogy az éltető mélyvörös ital végigcsorgott a torkomon.
Amint kiértem a nappaliba leültem, és tovább ittam. Ki akartam élvezni a pillanatot, de sajnos eszembe jutott, hogy még nem intéztem el mindent.
-Holnap hajnalban indulok. Bocs, de most tényleg rosszkor jöttél!
Többet meg sem szólaltam. Csak élveztem a nyugalmat, és a kellemes ízt. Nem tudom mikor alhattam el, de bár ne tettem volna…
