Boldog karácsonyt!

Sziasztok!

Nagyon boldog és békés karácsonyt kívánok mindenkinek!

"A bent didergő éjszakát
sejlő fényremény fűti át
szív öröme feldereng
benső béke csöndje cseng
nyugalom derűje száll
s angyalok ideje jár."

/Ara Rauch/

Este, mikor kigyúlnak a karácsonyi fények,

a gyermekkori álmok egy percre visszatérnek.

Ekkor a szemekben a szeretet fénye lángol,

s a gyertya fényénél még a csillag is táncol.

Mikor a fenyő illata megérinti szívünk,

ezen az estén kicsit az álmokban is hiszünk.

Nem szeretnénk mást, csak boldogok lenni,

és másokért a szokottnál is többet tenni.

A rohanó világban megkoptak a fények,

halványak a hitek és halványak a remények.

Nem szeretnénk mást, csak hinni a szóban,

őszintén szeretni, és bízni a jóban.

Őrizzük meg a karácsonyunk fényét,

s őrizzük a szeretetben való hitünk reményét.

Hisz ma este mi is gyermekek vagyunk,

s gyermeteg vágyainknak ma határt nem szabhatunk.

/Szerző ismeretlen/

4. fejezet

Na sziasztok! Hááát... ez nem lett sem hosszú, sem izgalmas, de remélem azért nektek majd tetszik! Mint azt már az 1. fejezetnél is írtam, Sarah része egy kicsit lapos lett, de most alaposan kitettem magamért! Na puszi! Jó olvasást!
ui.: KOMIKAT KÉREK!!!

Váratlan fordulatok

Sarah

A nap már magasan járt az égen, amikor felébredtem. A hatalmas sötétítőfüggönyök között beszivárgó fénytől elvakultan indultam a fürdőszoba felé. Furcsa érzés fogott el, amíg a tükörképemet fixíroztam. Mintha nem lettem volna egyedül. Többször is körbenéztem, de nem láttam senkit. Még a hálóba is visszamentem, de ott is csak ugyanazt láttam, mint a fürdőben: sehol, senki.

Furcsa érzésem elemezgetésével elfoglalva indultam vissza a fürdőbe. Egy pillanatra megint megálltam a tükör előtt, majd miután megállapítottam: híztam, a kádhoz léptem, és megnyitottam a csapot. A kádba folyó forró víz fölött lustán gomolygó gőzbe tartottam a kezem, és elmélyülten tanulmányoztam, amint a gőz előcsap a tenyerem alól, majd sejtelmes felhőbe burkolva azt száll tovább a plafon felé. Szinte meg is feledkeztem a vízről. Megnyugtató érzést keltett bennem, ahogy a felszálló gőz cirógatta a bőröm. Mintha a legfinomabb selyemmel törölgették volna.

Amikor a víz elérte a megfelelő mennyiséget, elzártam a csapot, és néhány gyors mozdulattal megszabadultam átizzadt pizsamámtól. Először csak az egyik lábam dugtam bele a forró, gőzölgő vízbe, majd lassan belehelyeztem a másikat is. Jóleső bizsergés járta át a testem minden szegletét. Óvatos mozdulatokkal nyúltam el a kád forró vízben. Egy kissé elpilledtem a hirtelen jött forróságtól. A szemhéjaimat egyre nehezebbnek éreztem. A gőz, mintha a mellkasomra ült volna, a légzés is nehézzé vált. A szívem egyre lustábban dobogott, de mindenegyes dobbanásba beleremegett az egész testem. Fájt. Lehet, hogy mégsem volt jó ötlet ez a forrófürdő, tekintve az így is jócskán megemelkedett testhőmérsékletemet. Lassan elnyomott az álom.

***

A víz már hideg volt, amikor felébredtem. Fázósan ugrottam ki a kádból, és egy törölköző után kaptam. A lenyugvó nap fénye világította meg a szobát. A kandallóban pattogott a tűz, tompa fénnyel bevonva az elé helyezett két fotelt. Az apró lángnyelvek varázslatos táncot lejtve halványultak el egyre jobban. Néhány pillanatig még figyeltem a kialvó lángokat, aztán eszembe ötlött a világ legegyértelműbb kérdése. Ki gyújtotta a tüzet? Theo biztosan nem. Ő kiemelt volna a kádból, és az ágyban ébredtem volna felöltöztetve. Na meg Ő Vadászni ment. Nory felébresztett volna, csakúgy, mint Elois. Akkor meg…?

            - Áhh! – legyintettem ingerülten. Biztosan csak nem vették észre, hogy a kádban alszom. De akkor nem is hiányoltak? Uhh… Ezen most nem nagyon szeretnék gondolkodni. Még a végén elhitetném magammal, hogy fel sem tűnt neki az eltűnésem.

A beépített szekrényhez lépve előhúztam egy khaki trikót, és egy fekete melegítőt. A ruhákkal a fürdőbe masíroztam, és magamra kaptam őket. A hajam még kissé nedves vége enyhén csiklandozta az arcom és a nyakam. Miután fogat mostam visszamentem a szobába.

Teho a kandalló előtt guggolva elmélyülten figyelte a lángokat. Ha valaki a tüzet figyelte a szeme mindig mintha a távolba révedt volna. Tekintete elködösül, pupillái egészen aprók lesznek, ajkai leheletnyit elnyílnak, és nyugalom szállja meg. De Theo máshogy nézte a tüzet. Szemei ide-oda cikáztak, mintha olvasni akart volna a tűzben, vagy nem létező formákat keresett volna benne. Őszintén szólva megrémített a viselkedése.

            - Theo… - erre „ijedten” kapta fel a fejét.

            - Sarah? Vagyis Sarah. Ne haragudj, nem akartalak megijeszteni! Én csak… - kétségbeesetten kereste a szavakat. – Uhh… szörnyű volt ez a nap! Emilyt majdnem megölték, és én nem tehettem semmit! Még jó, hogy Liam ott volt! Ráadásul anya úgy tett, mintha valami megbocsáthatatlan bűnt követtem volna el! Ahogy beléptem a házba letámadott. hogy nem hagyom Emilyt kibontakozni! Bla-bla, hogy oda ne rohanjak! Aztán ha Emilynek baja esik ki a hibás? Persze, hogy Theo! Ki más?

            - Kicsim! Te is tudod, hogy mindenki a kedvében akar járni! Emily  lelkileg beteg, sérült! Meg kell őt értened!

            - De már évek óta ezt csinálom! Elegem… - felháborodottan szakítottam félbe.

            - Ha én lennék meddő, velem is így viselkednél, Theo?! – meglepetten nézett rám. – Hát nem  hiszem! Te! Te… - nem tudtam, mit mondjak. Dühös voltam. Ő a húga! Az lenne a dolga, hogy mellette álljon midig! Nem… nem ez! – Hogy lehetsz ilyen? Nem teheted ezt vele! Ő a húgod! Mégis mi más lenne a dolgod, mint,, hogy mellette állj?

            - Sarah… - hirtelen vegyes érzelmeim támadtak. Bűntudatom támadt, amiért úgy letámadtam őt, másfelől viszont még mindig iszonyúan dühös voltam. Mi van velem?

Sírva fakadtam. Egyszrűen… bőgni kezdtem. Theo megához vont.

            - Ne haragudj! Igazad van, de ezért ne sírj! Sarah, kérlek nyugodj meg!

Nyugtatóan cirógatni kezdte a hátam, és úgy ringatott, ahogy  síró kisbabákat szokás. Folyamatosan csitítgatott, és nyugtató szavakat dörmögött a fülembe.

Felkapott, és leült velem az egyik fotelbe, engem az ölébe ültetve. Bocsánatkérő szemeket meresztve néztem aggódó arcába.

            - Theo, ne haragudj! Nem tudom, mi van velem! Egyszerűen… Nem tudom! Én csak…

            - Kiborultál – fejezte be helyettem a mondatot. – Tudom! Nekem nem kell magyarázkodnod! Megértelek!

Köszönetképpen apró puszit nyomtam az arcára.

            - Szeretlek! - Suttogtam sírós hangon a vállgödrébe.

            - Tudom! Én is szeretlek! – motyogta a hajamba.

Emily

Ezt nem hiszem el! Becsapott! Hogy tehette ezt?!

            - Te! Azt hittem, tényleg megsérültél! Most miért kellett? Ez… ez… szemétség volt! Te szemét! Ezt nem hiszem el!

Liam bűnbánó képpel kaparászta a földet maga előtt.

            - Liam, itt vagyok, nem ott! Ha-ha nálam ez nem jön be! – utaltam dühösen a bűnbánó pofira, és a nagy, kerek szemekre. – Nem kellett volna átvágnod! Legyen csak bűntudatod!

Dühösen masíroztam vissza a raktárépületbe. Liam kitartóan, nyüszögve követett.

            - Nekem te csak ne nyüszögj! el tudod képzelni, hogy mennyire megijedtem?! Azt hittem elveszítelek!

Egész este ilyes fajta szóáradatokkal mustráltam szegény farkast. De… végső soron megérdemelte! Hiszen becsapott! Elhitette velem, hogy baja esett, bár azt elismerem, hogy ügyes húzás volt tőle, tekintve, hogy nem mentem a vérfarkas után. Okos farkas, mindig is tudtam. Azt viszont nem gondoltam, hogy ennyire fifikás. Hát igen…

Liam mellém kuporodott, és fejét ölembe ejtette.

Az emeleten találtam néhány irodahelyiséget, ahol még mindig ott voltak a műbőrhuzatos, olcsó kanapék. Nekem tökéletese megfeleltek. És hála a jó égnek, ide nem jutottak be a madarak.

            - Tudod, hogy mérges vagyok, ugye? – Liam feleletként aprót bólintott. – Hjaj, te! Meg van bocsátva, de többet ilyet ne csinálj, jó? Nagyon megijedtem.

Liam izgatottan csaholt, és megnyalta az arcomat. Szorosan magamhoz öleltem.

Az ezt követő  három nap teljesen eseménytelenül telt, amíg meg nem láttam Őt.

Legelőször észre sem vettem. Gondolatokra lettem figyelmes. Valaki más gondolataira.  Az emberek közt járva kerestem az idegen gondolatok tulajdonosát. Akármennyit gondolkodtam, nem jöttem rá, hogy mi lehet az oka a hirtelen jött hallásomnak. Egy nap aztán megtaláltam. Sötétbarna haja az ég felé meredezett. Ahogy a szél játszott a rakoncátlan tincsekkel, egy feketén örvénylő tenger jutott az eszembe. A szemei csakugyan sötétbarnák voltak. Alattuk lilás karikák sötétlettek. Nem aludt rendesen. Napok óta hallgattam a gondolatait, melyeken keresztül alaposan megismertem. Ő más volt, mint a többiek. Olyan… jó volt. És ezzel együtt naiv is. Akárhányszor ránézett egy utcalányra, hajléktalanra, részegre, rögtön sajnálni kezdte, és mindenféle elméleteket gyártott arról, hogy vajon mi történhetett velük. Véletlenül se feltételezett volna róluk rosszat. Abban bízott, hogy mindenkiben van jó, hogy mindenkinek jár még egy lehetőség. Nem jó hozzáállás! Naiv!

            - Olyan jó…

Gyakran beszél magában. Általában a családja jár a fejében, főleg a néhány hete eltűnt édesanyja. Szegény nagyon fél. A húga miatt is nagyon aggódik, mert szerelmes lett, és nagyon furcsán viselkedik. Törődő. Ilyet nagyon ritkán lát az ember. Nem várt el tőlük semmit a törődésért cserébe. Az tette boldoggá, hogy segíthet. Megnyugtattak a gondolatai. Amikor Őt hallgattam, nem számított semmi. Egy pillanatra megszűnt a világ, és nem létezett más csak Ő és én.

De sajnos feladatom volt. A farkas. Hiába kutattam, kerestem, nem találtam sehol. Amióta a városba érkeztem, nem történtek gyilkosságok, ami csak még inkább megnehezítette a dolgomat.

Ma reggel viszont furcsa gondolatom támadt. El kell vegyülnöm! A terv sikerességének érdekében vettem néhány új ruhát, és egy benzinkúton lezuhanyoztam.

A terv egyszerű volt. Este, amikor már kiültek az utcák, akkor indultam el. Liam szorosan a lábamhoz bújt, és árgus szemekkel vizslatta a kihalt várost. Hirtelen ötlettől vezérelve megálltam, és leülte egy buszmegállóban. A szél játékosan fújta a hajam az arcomba, mintha nem is sejtené, hogy mi vár még rám ma éjjel… 

3. fejezet - Farkas-vérfarkas

Na sziasztok! Bocsi, egy „kicsit” sokáig tartott, míg meghoztam a frisst, de nem volt időm, és úgy néz ki, hogy ezután is csak hetente egyet tudok hozni. Persze, ha lesz időm, hozok többet is, de most nem nagyon érek rá… L
Na akkor jó olvasást, és komizzatok! J

 Kellemetlen előérzettel léptem ki az ajtón Liam-mel a sarkamban. Farkasom hatalmas aranybarna szemeit rám függesztve kért „engedélyt” az átváltozásra. Egy bólintással jeleztem, hogy már tényleg itt az ideje az indulásnak. A következő percben egy hatalmas, ébenfekete farkas állt előttem. Élvezettel túrtam bele sűrű, selymes bundájába, míg ő nedves orrát kipirult arcomhoz nyomta.

            - Indulás, még mielőtt Andrew visszaér! Az száz, hogy nem engedne el egyedül! - tettem hozzá, mintegy zárójeles megjegyzést, majd felpattantam útrakész Őrzőm hátára.

 Liam mély levegőt vett és mielőtt elindult, tekintetemet keresve nézett hátra. Hamiskás mosolyt erőltettem az arcomra, bár ez most nem volt túl nehéz, csak a néhány másodperc múlva kezdődő száguldásra kellett koncentrálnom.

 Az eszeveszett tempó mindig is a kedvenc időtöltéseim egyike volt, de Liam mellet csak még jobban felerősödött bennem a „kellemes időtöltés” iránt érzett „szeretetem”.

 Farkasom nesztelen léptekkel suhant a kihalt tájon. A Hold sápadt fénye meg-megcsillant fekete bundáján, melyet játékosan borzolt a szél. Gyönyörű állat! Arányos, izmos test, aranybarna szemek, fényes, fekete bunda, hatalmas, hegyes, fehér fogak.

 Az Őrzők a legtisztább, legszebb teremtmények, de Liam még közöttük is különlegesnek számít. Ők amolyan védelmezők, de semmiképp sem a beosztottjaink. Nem parancsolhatunk nekik, nincs jogunk hozzá. Sosem a Vadász választja az Őrzőt. Az Őrző választja a Vadászt, ha érdemes rá. Az utóbbi időben egyre ritkábban társul a két faj. Épp ezért hatalmas megtiszteltetés, ha egy Őrző kiválaszt. Liam engem választott, amiért méltán lehettem volna büszke, de nem annak nevezném, amit éreztem. Sokkal inkább bizonyítási vágynak. Vágy, hogy bebizonyítsam magamnak is, hogy érdemes voltam erre a hatalmas megtiszteltetésre.

 Liam már családtagnak számít. Ő a mindenem. A legjobb barátom, a testvérem, és apám helyett apám, ha éppen arra van szükségem.

 Persze Andy is nagyon közel áll hozzám, és tényleg a barátom, a testvérem, még is Liam-et nevezném a legjobb barátomnak. Vele nem érzem szükségét, hogy elrejtsem a fájdalmam. Nem kell attól félnem, hogy az én elfuserált lelkiállapotom őt is hasonló helyzetbe sodorja. Ő szeret és érthetetlenül erős kötelék fűzi hozzám. Mintha egyek lennénk. Egy lélek két testbe zárva, és én mégsem féltem, hogy ugyanúgy megkeseredik, mint én. Nélküle már nem élnék. Szívem minden egyes milliméterét úgy ismeri, mint más a tenyerét. Nem segíthetett, mégis… könnyebbé tette az elfogadást. Segített magammal megbékélnem. Igaz, még nem sikerült, de azt hiszem jó úton haladok afelé, hogy ne úgy gondoljak magamra, mint genetikai zsákutca, na és persze, hogy mások ne csak egy érzelmi hullát lássanak bennem. Ő élni tanít!

            - Liam, kérlek, lassíts! Már nem vagyunk olyan messze.

 Liam engedelmesen lassított, bár nem lett volna muszáj. Ha valami van a közelben ő biztosan megérezte volna, és akkor már messze járnánk. Nagyon féltett. Legszívesebben a széltől is óvott volna, csakúgy, mint akárki a családból, viszont ő nem idegesítő módon tette ezt. Inkább velem volt, és úgy vigyázott, rám, nem úgy, mint a többiek, akik a kötelességemet sem hagynák teljesíteni, és ha rajtuk múlna, egész nap otthon dekkolnék, és csoki fagyit, na meg vért felváltva tömnék magamba.

 A látomás által keltett félelmem egy cseppet sem enyhült, sőt! Megfeszített idegszálakkal pásztáztam a terepet, és minél közelebb értünk a végcélhoz, annál inkább eluralkodott rajtam a rettegés. Mi van, ha tényleg meghalok?

 Megborzongtam a gondolatra, hogy talán ez az utolsó éjszakám, de aztán a saját hülyeségemen felháborodva ugrottam le Liam hátáról. Még a végén elhiszem, hogy meghalok, aztán… kitudja?  Mostanában egyre inkább úgy tapasztaltam, hogy a gondolatnak nagy hatalma van, ennél fogva sem szeretném ezen törni a fejem, na meg ki szeret a halálára gondolni? Senki! Legalábbis a normális, túlélési ösztönnel rendelkező emberek biztosan nem. Azt hiszem…

 Egész úton különféle nyugtató jellegű gondolatokkal próbáltam meggyőzni magam arról, hogy nincs mitől félnem, de nem nagyon ment. Ráadásul még az is piszkálta a fantáziámat, hogy vajon mi lesz az egész Theo-Sarah ügyből. Mert, hogy nem dicséretet kapunk az is biztos! Már csak azt kellene megálmodnom, hogy mi lesz a büntetés… Az tuti, hogy idegtépő egy feladat ilyen problémák mellett a vadászatra koncentrálni, de… van más választásom? Nincs hát! Miért is lenne?!

 Lassan elértük a város határát, ahonnan Liam már normális méretet öltve követett. Keresni akartam egy régi raktárépületet, melyben megszállhatnánk addig, amíg levadászom azt a mocskot, de Liam megelőzött. Már ki is nézett egyet. Egy üres és régi, a közvilágítástól mentes, használaton kívüli utcában volt. Tökéletes! A lehető legjobb fogás!

 Az utca teljesen kihalt volt, csak néhány hajléktalan lézengett a környéken.                    

 Az ajtót egy vastag lánccal és egy óriási lakattal zárták be. Minthogyha ez bárkit is vissza tudna tartani… Jó, beismerem, egy embert tényleg visszatartana, de akkor is! Velem is számolni kell!

 Egy egyszerű mozdulattal téptem le a láncot a hatalmas, kétszárnyú ajtóról, amik aztán fülsértő ricsajjal hullottak a földre. Óvatosan léptem be az üres terembe. Mindenütt por, kosz, üres kartondobozok, régi, törött, félig elrohadt raklapok. Az ablakokat betörték, így a galambok, és ki tudja még milyen fajtájú madarak lephették el az egészet. Amerre mentünk, ijedt kis állatok szálltak minden lehetséges irányba.

            - Hát ez csúcs… minden tiszta madár… ürülék, kosz, és… és egyszerűen szörnyű! – megadóan sóhajtottam fel, majd felborzoltam Liam fején a bundát. – Hát… legfeljebb nem alszok néhány napig… csak kibírom, nem?

Velőtrázó sikoly szakított félbe minket.

            - Na, tessék!

 Ledobtam a táskámat a földre és rettegve indultam meg a hang irányába. Liam kitartóan követtet, bár megmondtam, hogy maradjon ott, csakhogy nem hallgatott rám. Soha, senki nem hallgat rám!

Friss vér szaga terjengett az áporodott levegőben. A kukák tartalmának bűzével keveredve nem túl kellemes összhatást alkotott a vérszag, viszont ennek ellenére is összefutott a nyál a számban.

 A fiatal vérfarkas a harmincas évei elején járó nőt marcangolta szét, figyelembe sem véve, hogy társasága akadt… Tipikus ősbarom!

 Az ismeretlen anyagból, kelta boszorkánymesterek által készített gyönyörű kard már a kezemben volt, készen a harcra.

            - Liam, tűnj el innen! – morogtam ellentmondást nem tűrő hangon. – Menj már!

 A dühödt fenevad vicsorogva kapta felém fejét, majd „vacsoráját” otthagyva abban a megtiszteltetésben részesített, hogy nekem szentelte minden figyelmét.

A vértől csomókba ragadt szőre minden lehetséges irányba meredezett. A szemei kékek voltak, gyönyörű kristály kékek.

 Görcsösem szorongattam kardom markolatát, és hegyét a vérfarkasnak szegeztem. Nem menekülhet! A farkas lassan támadóállasba ereszkedett, miközben egy pillanatra sem engedte el tekintetem. Az egész helyzet bizarrságát még a farkas higgadtsága is bonyolította. Legalábbis számomra.

 Az újszülöttek mindig forrófejűek, nem tudnak gondolkodni. Lehetetlen abban az állapotban ésszerűen gondolkodni. Az önuralomnak nyoma sincs bennük. Ők már nem emberek. Szörnyszülöttek, éjszakai ragadozók, gyilkos fenevadak, akik csak is a vérre vágynak, semmi másra!

 A nő még nyöszörgött néhányat, aztán megállt a szíve és meghalt. Mi lett volna, nem tépi szét, csak megsebesíti, ez által pedig megfertőzi? Nekem kellet volna vele végeznem, amíg még ember. Teliholdkor, sőt… soha nem tanácsos fertőzöttet hagyni magunk után!

 A szörnyeteg hirtelen megindult felém. Egy pillanatra megijedtem, aztán elrugaszkodtam a földtől és míg a farkas elszáguldott alattam, sikerült megsebeznem a hátát. Neki szinte csak karcolások voltak, de sok ilyen kis karcolás, sok vérveszteséget is jelent, ami a legyengüléshez vezet, az pedig kapóra jött volna most…

 Egy biztos, ilyen erőset még nem láttam. Lehetséges, hogy a barátunk egy felmenője vérfarkas volt, és most, hogy megharapta egy, felerősödtek benne ezek a gének, vagy… nem tudom. De ahhoz kétség sem férhet, hogy újszülött. Túl nagy feltűnést keltett, bár azt még mindig nem értettem, hogy meglepően erős önmegtartóztató képességének ellenére miért tette. Viszont csapzott bundáján, és fehér, fejletlen, viszonylag kisméretű fogain egyértelműen látszik, hogy fiatal, talán néhány hónapos…

 Villámgyorsan megpördültem a tengelyem körül, amint földet értem és ismét az állatnak szegeztem a kardot. Jobb szerettem így gondolni rájuk. Állatok. Így valamelyest könnyebb volt végeznem velük.

Már az is szemben állt velem, és körözni kezdett körülöttem, mint ragadozó az áldozata körül. Követtem a farkast, végig tartottuk a szemkontaktust. Négy lábra ereszkedve körözött velem, mintha csak táncot lejtenénk, de csak… távolról, na meg gyilkos szándékkal.

Nem fért bele a fejembe, hogy honnan ez a fene nagy önuralom? Még mindig…

Valahol a távolban farkasüvöltés hangzott fel. Ezer közül is megismerném a hangját:

            - Liam… - motyogtam elfúló hangon.

 A vérfarkas a hang irányába fordult, ezzel néhány másodper előnyt adva nekem.

A kardot a magasba emeltem és a köztünk lévő pár lépés távolságot áthidalva lesújtottam a figyelmetlennek tűnő állatra.

 Tévedtem, nagyon is figyelt. A penge elől kitérve félre ugrott, karmaival végig hasította a karomat. A fájdalomtól hangosan felüvöltöttem és kiesett a kezemből a kard. A farkas morogva, négy lábon közeledett felém. Nem nyúlhattam a kardért, túl messze volt. Támadó testtartást vettem fel; rávicsorogtam a farkasra. Lassan, óvatos léptekkel hátráltam, és azon törtem a fejem, hogy mit tegyek, amikor Liam jelent meg az egyik ház tetejétől leugorva – pont abból az irányból, ahonnan az előbb a farkasüvöltést hallottuk –, és a vérfarkasra vetette magát, az pedig egy pillanatra mintha megijedt volna, de aztán belemarkolt hatalmas farkasom nyakán a szőrbe, és messzire hajította. Liam nagy puffanás és fájdalmas nyöszörgés kísértetében ért földet. Nekem ennyi idő is elég volt arra, hogy felkapjam a kardot és lecsapjak arra a szörnyetegre.

 Még időben elugrott a kard elől, de sikerült egy hosszú mély vágást ejtenem az oldalán. A megsebzett fenevad dühösen felüvöltött, majd az ellenkező irányba kezdett rohanni.

 Nem követtem, csak a földre ejtettem a kardot, és Liam-hez rohantam. Nyaka mindkét oldalán mély karom nyomok éktelenkedtek.

            - Liam! – kiáltottam kétségbeesetten, attól félve, hogy leveszíthetem. – Ne félj, itt vagyok, meg foglak menteni!

2. fejezet - Baljós előjelek

Az és a valóság határai elmosódottakká váltak. Ébren vagyok, vagy ez megint csak egy álom? Egy álom, ami vagy beteljesül vagy nem? Mi van, ha csak egy beteges képzelgés, én pedig megtámadok valakit? Nem mozdulhatok! Nem tehetek semmit, az a legbiztosabb! És ha nem álom? Mi van, ha valóság? Mi van, ha nem csak az elmém torzszülöttje?

 Nem látok. A képek és színek hagyta űrt velőtrázó halálsikolyok töltik ki. Érzek valamit… De mit? Azt hiszem… azt hiszem vágyat. De mi után vágyódom?

 Ez az, meg van! Ölni akarok! Bosszút állni! De miért? Vagy inkább… kiért? Valami fáj… éget belül. Kicsit olyan érzés, mint amikor nyáron leégsz, aztán akkor fekszel ki a napra, amikor a sugarai a legkegyetlenebb módon égetnek. A csontjaimig hatol a fájdalom.

 Mi ez? Nem múlik... Egyre erősebb!

Vizet!

 Az sem jó, csak mint a langyos láng, haszontalan!

 Újabb sikolyok. Lehet, hogy én üvöltöm a fájdalmam a sötétségbe? Nem tudom. Nem érzem, hogy fájna. Semmit sem érzek. Valaki kétségbeesetten sikolt a közelben.

            -Maradj velem! –kiálltja újra és újra. – Maradj velem!

Mi történik? Most nem én vagyok az, aki öl? Nem… Én  vagyok az, aki meghal!

Beszélgetés foszlányok. Mindenütt őket hallom… de kiket?

            -Miért ilyen hideg?

            -Anya, nem hallom!

            -Mi folyik itt?

Összefolynak a szavak. Egyre gyorsabban beszélnek. Nem értem…

            -Emily! -Valaki erőteljesen rázogatott. -Emily! Térj magadhoz!

 Valaki sír... Keservesen… Várjunk csak!

Én sírok!

De ki ölelget?

Mélyen beszívtam „támadóm” illatát. Theo...

            -Mit láttál? – kérdezte kíváncsiskodva, miközben én azon ügyeskedtem, hogy eltüntessem az arcomról nem kívánt „vendégeimet”. Vérszag csapta meg az orromat. Az orrom is folyik. Remek!

            -Adnál egy zsepit? – kérdeztem, és alaposan végigmértem bátyámat. Azonnal felfedeztem a véres foltot a pólóján, a mellkasa bal felénél, kicsivel a szíve fölött.

            -Mi történt? – meglepetten nézett rám. Kis időbe telt, amíg rájött, mire gondolok.

            -Emily, te vérzel… nem én… - mondta, mire hangosan zihálni kezdtem.

            -Nem… nem, az nem lehet! Nem! Az lehetetlen! Nem lehet igaz!

 Kiborulásomnak egészen egyszerű oka volt. Megálmodtam a saját… azt hiszem, halálom. A jövőbelátás képessége elég ritka. Nem olyan, mint mondjuk a gondolatolvasás – bár ez a képesség eléggé elkorcsosult, így inkább csak az érzelmek érzékelése maradt meg, amit minden vadász megkap születésekor – vagy a vámpíroknál a szugerálás. A gondolatolvasást nagyon gyengén örököltem, csak az embereket, azokat is elég nehezen érzékelem, a szugerálás képességét, padig sajnos csak hírből ismerem.

 A „látomásaim” többnyire álom formájában jelentkeznek, ilyenkor az orrom is vérzik. Nagyon megerőltető dolog a jövőbelátás, ráadásul nem is túl megbízható.

 A jövő folyamatosan változhat. Nincs kőbe vésve semmi. Viszont az még is csak ijesztő, ha az ember a saját halálát látja előre…

 Megtöröltem az orromat, és a mosdóba mentem. Elég siralmasan festettem. A hajam kócos, az arcom véres, a pizsamám pedig csurom víz volt.

            - Szánalmas… - motyogtam magam elé.

            - Mit láttál? Az előbb még elég ijedtnek tűntél.

            - De nem voltam az… csak meglepődtem.

            - Na persze – mondta az e-betűket hosszan elnyújtva, hogy ezzel is nyomatékosítsa, nem hisz nekem.

            - Akkor ne higgy nekem! Nem vagyok kíváncsi a véleményedre! Jut eszembe… miért is jöttél? Mármint nem hinném, hogy csak úgy, viccből.

 Theo idegesen túrt a hajába, majd kiment a fürdőből, és meg sem állt, amíg oda nem ért a nagy, földig érő ablakokhoz.

 Tényleg… hogy is kerültem én ide? Néhány másodpercnél nem méltattam többre a kérdést. Biztosan Andrew – könyveltem el magamban, és újra Theonak szenteltem minden figyelmem.

 Most hogy jobban megnéztem elég furcsán viselkedett. Az ablak előtt, előre-hátra dülöngélve várta, hogy csatlakozzak.

 Kétségbeesés. Megbánás. Félelem. Féltés.

         - Theo…

         - Kérlek, adj egy kis időt!

         - Jól van… akkor én melyek, és… és felöltözök – mondtam, és bemasíroztam a gardróbomba.

Minek nekem ennyi ruha? Fogalmam sincs…

 Fogtam egy farmert, egy fekete trikót és természetesen alsóneműt, és átmentem a fürdőbe. A hajamat egyszerűen összefogtam, de néhány tincset hagytam, hadd lógjanak az arcom körül.

 Egész öltözködés közben azon gondolkodtam, hogy vajon miért lehet Theo ennyire kiborulva. Na és persze én mennyire leszek kibukva rá, ha megtudom. Felvettem a csizmámat is, majd félve indultam szoborrá merevedett testvéremhez.

         - Theo… Theo? Theo! – egyre csak a nevét ismételgettem, de semmi válasz. Egyre ingerültebb lettem.

         - Tudod mit? Csak annyit mondj, hogy anya és a nagyi jól vannak, és már itt sem vagyok!

Karba tett kézzel álltam és mereven bámultam Theo arcát.

         - Gabrilel! – erre felkapta a fejét, és dühösen meredt rám.

         - Erre bezzeg figyelsz…

Hosszan fújta ki a levegőt a tüdejéből, majd nehézkesen belekezdett mondandójába.

         - Tudod… ugye mi már együtt vagyunk egy ideje Sarah-val.

         - Igen és? – kérdeztem az és-t elnyújtva, amivel türelmetlenségemet próbáltam kifejezni.

         - Néhány napja együtt voltunk és…

         - Részleteket nem kérek!

         - Em, kérlek!

         - Jó, jó! Befogtam!

         - Kösz. Szóval kicsit elragadott a hév és megharaptam…

         - Hogy mi? – sipítottam.

         - Nem akartam, csak… tudod, szokták, én meg annyira akartam őt, és… és… nem akartam olyan erősen! Tényleg, úgy sajnálom!

         - Hé, ezt ne nekem mondd! Mondd a Tanácsnak, ha átváltozik!

 Nagyon elharapódzott az átváltoztatások száma, épp azért új szabály, hogy a fertőzötteket is meg KELL ölnünk. Persze ez jóval megnehezíti a dolgunkat, de mi mást tehetnénk? Ha ellenszegülünk, meghalunk, épp ezért inkább megtesszük, amit „kérnek”, hogy a saját életünket mentsük. Ez viszont nehéz eset. Theo nem ölné meg Sarah-t.

         - Idejövök bíztatásért, erre ezt kapom! Csúcs! – morogta Theo elég ingerülten. Egyáltalán nem féltem, ennek ellenére hátráltam egy lépést.

         - Igaza van – mondta Andy, aki ezzel a mondatával bekapcsolódott az amúgy is cikis beszélgetésbe. Nagyszerű! Így is eléggé feszéjezett a téma, de most…

         - Andrew, ehhez tényleg semmi közöd… - figyelmeztette drága jó testvérem, akinek pillanatnyilag iszonyatosan hálás voltam, amiért rászólt Andyre. Köszönöm!

         - Jó, jó! Én csak… - védekezőn emelte maga elé a kezét, de nem engedtem, hogy folytassa.

         - Andrew, bocs, de igaza van.

Ezt a sértődött pofát! Nem hiszem el! Még ő duzzog! Ehhez, ha valakinek lenne joga, az én vagyok! Amúgy is idegesít a téma, erre még Andrew is hisztizik!

         - Te nyugodj meg! – mutattam Theora – Te pedig húzz el, amíg szépen mondom! – fordultam Andrew felé.

         - Látomása volt – kotyogta ki Theo.

         - Fogd be! – förmedtem rá, mire Andrew sokat sejtetően felsóhajtott.

         - Ahh! Akkor értem. Bocs! Na én léptem! – mondta, és magához szorított.

         - Tegyél le! – mondtam mérgesen. Erre Andy kuncogni kezdett. – Hahaha! Nagyon vicces! Na, húzz innen!

         - Jól, van na! Már itt sem vagyok!

A következő pillanatban már csak jellegzetes illata bizonyította, hogy néhány másodperccel ezelőtt, tényleg itt volt.

         - Hát… bocs, de nekem most mennem kell...

Theo csalódott képet vágott. Na, tessék! Ezt neked Emily!

         - Tényleg mennem kell!

         - Jó, jó, menj csak!

/Sarah/

 Nem tudtam elaludni. Úgy hiányzik!

         - Norah…

         - Nyugodj meg, nem sokára visszaér.

 Ő mindig olyan kedves! Ha belegondolok, hogy egyszer az anyósom lesz, melegség tölti el a szívem.

         - Látod? – kérdezte. Biztosan megérezte a nyugalmat, ami elárasztott.

Hajnali fél öt… már vissza kellett volna érnie.

Hirtelen Theo toppant be az ajtón és rögtön hozzám sietett.

         - Hogy vagy? – kérdezte. Még csak nem is köszönt…

         - Neked is szia!

         - Bocsi, de nagyon aggódtam.

         - Én most megyek. Megnézem anyámat – mondta közben Nor, és hagyott minket beszélni.

         - Határozottan jobban!

         - Ennek igazán örülök! – válaszolta, de azon felül, hogy tényleg láttam rajta az örömöt, eléggé nyúzottnak tűnt. Biztosan Emily…

         - Emily nagyon mérges volt? – kérdeztem kicsit félve. Nem akartam, hogy miattam veszekedjenek.

         - Hát… igazság szerint elég furcsa volt. Megint látomása volt, de nem akarta elmondani, hogy mit látott… - nem hagytam, hogy befejezze. Erről le kéne szoknom…

         - Ezen mi a furcsa?

         - Nem, ez nem furcsa – forgatta a szemeit és én rögtön elszégyelltem magam. - Az a furcsa, hogy az egyik pillanatban még halálra van rémülve, a következőben meg pont olyan cinikus, mint bármikor máskor.

         - Emilynél ez nem új, ha jól tudom…

 Hát igen… nála ez tényleg nem volt új. Sokszor úgy tűnt, Emily nem képes vagy… vagy nem akar szeretni. A cinizmusa pedig…! Bárcsak rátalálna a társára! Olyan jó lenne, ha ő is beleszeretne valakibe!

 Viszont ezen most semmi kedvem agyalni. Különben sem az én dolgom. Mondjuk, azért sajnálom, de nem tehetek ez ügyben semmit.

 Valami sokkal sürgetőbb dolgom akadt. Még mielőtt Theo bármit is tehetett volna, ajkaimat az övéire nyomtam és az ölébe másztam.

 Olyan jó érzés volt, ahogy ajkai egyre követelődzőbben falták az enyémeket! Jobb kezemmel a hajába túrtam, hogy közelebb húzzam magamhoz, ekkor viszont Theo közbelépett és eltolt magától.

Szúrt a szívem és könnyek gyűltek a szemembe. Visszautasított!

         - Theo, ezt most nem gondolod komolyan?! – kérdeztem hisztérikusan, és kicsordultak az első könnycseppek.

         - Sarah…

 Az arcomat két tenyere közé fogta, de én ellöktem a kezeit.

         - Önző vagy! Bele sem gondoltál, hogy ez nekem fáj?!

         - Én csak meg akarlak óvni!

         - Hogy jössz te ahhoz, hogy megmondd, mi nekem a jó?! Ha azt gondolod, hogy ez jó nekem, nagyot tévedtél! Ennél rosszabbat nem is tehettél volna! – üvöltöttem, majd kiviharzottam a nappaliból.

 Egy hisztérika vagyok… Viszont ettől függetlenül sem változik a véleményem!

 Kirohantam a verandára, onnan pedig a ház mögötti kis erdőbe szaladtam volna, ha „valaki” el nem kapja hátulról a derekam.

         - Ezt jól elcsesztem, mi? – suttogta a nyakamba, amitől kirázott a hideg.

         - El – nyögtem, és megfordultam az ölelésében.

         - Meg tudsz nekem bocsátani?

 Rám emelte gyönyörű tengerkék szemeit, miközben az ajkai vészesen közel kerültek az enyémekhez.

         - Szeretlek! – motyogta az ajkaimba, majd megcsókolt.

Ez a csók más volt, mint az előbb. Nem éreztem, hogy visszafogná magát. Végre!