Laura: Em még sokáig "eszméletlen" marad. Ebben az állapotában fog sok mindenre rájönni;)
Theo:
-Matt? Matt! – Többször is elhúztam a kezem a szeme előtt, mire üveges tekintettel rám meredt. – A fenébe is! Mit szívsz?
- Micsoda? – Matt felhörpintett egy kortyot a kólájából, hogy ki ne lötyögjön, és az egyik ablaknál álló asztalra bökött. – Leülünk?
- Öreg, szerintem ma éjszaka aludnod kéne. Szarul nézel ki…
- Ja, ne is mondd! A héten még nem is aludtam. Asszem valami baj van! Mindenki megőrült! Képzeld, tegnap vámpírt láttak Louisianaban! – nézett rám komoly tekintettel.
- Bocs, de pillanatnyilag az se’ érdekelne, ha kitörne a harmadik világháború. A Tanács nem hajlandó fogadni, most ez a lényeg, a többi meg rohadtul nem érdekel!
- És az még eszedbe sem jutott, hogy mennyi… lehet a dolguk? – kérdezte két ásítás között.
- Jaj, szegények! Mindjárt megsajnálom őket! Mind a ketten nagyon jól tudjuk, hogy nem akarnak fogadni!
- Fel nem foghatom – színlelt csodálkozást. – Talán megpróbálhatnátok valami mást.
- Tényleg azt hiszed, hogy van más megoldás? Akkor anyámék már rájöttek volna. És már szeretnék hazamenni, de amíg ezt el nem intéztem, maradnom kell.
- Nem árulnád el, hogy mire készülsz? Talán segíthetnék. Végső soron a Hetek személyes védelméért felelek – húzta meg a vállát. – Beszélhetnék velük.
- Nem. Ezt nekem kell elintéznem. Ha mástól hallják meg… - az üveg túloldaláról egy húszas évei közepén járó lány integetett be. – Ismered?
- Ja. És a húgait is – vont vállat. – Ne is törődj vele!
- Nem kéne ezt csinálnod! – vetettem rá szúrós pillantást.
- Normális esetben azonnal visszavágnék, de most túl fáradt vagyok – motyogta.
- Mindegy, nem is rám tartozik.
- Hát nem! – vágta rá.
Matt hatalmasat ásított és közben majdnem felborította a poharát.
- Na jó… szerintem én lépek – túrtam a hajamba. -, és megnézem, hogy mi a pálya a Menedéken.
- Figyelj, szerintem lazítanod kéne. A húgod jobban lesz, nem kell folyton ezen rugóznod. Ezzel is csak a saját életedet nehezíted meg. Tesó, ez már tényleg nagyon cinkes! – Matt kiitta a poharából az utolsó kortyot, majd folytatta a bölcselkedést. – Anyádnak csak ti vagytok, és itt nem túl rózsás a helyzet. Alapjáraton is utálnak bennünket, de most… gáz van, Theo. Nem csak én érzem így. Még Tom is lelépett. Nagyon jól tudod, hogy Tom már elmúlt 300, de még soha nem menekült. Inkább meghalna, minthogy gyávának nevezzék.
- Befejezted? – Ingerülten pattantam fel az asztal mellől. Nehogy már ő mondja meg nekem a frankót! – Tudom mit csinálok. Oké? Nem kell kioktatni, nem vagyok gyerek!
- Azt vettem észre! Egy kölyök legalább hallgatna az okosabbra!
- Na, nézd már! Valakinek eltakarja a nagy arca a napot! Nem vagy te egy kicsit nagyképű? – ironizáltam, majd feszült hangon folytattam. - Matt, nem fogom hagyni, hogy Emily-nek baja essen! Vannak dolgok, amikért az ember bármit megtesz. A húgomról van szó, úgyhogy ne is próbálkozz. A barátom vagy, de Em-ért a te képedet is átrendezem!
- Jó, jó! – Kezeit védekezőn maga elé tartotta. - Nem kell magadat felhúzni! Én csak azt mondom, hogy talán több hasznodat vennék odahaza, Angliában. Ne ugorj rögtön a nyakamnak, segíteni akarok!
- Tudom – hagytam rá. – De most azzal segítesz a legtöbbet, hogy nem kérdezősködsz. Hidd el, vannak dolgok, amikből jobb kimaradni!
Matt megfontolta szavaimat és azok jelentését, majd aprót biccentett. Megkönnyebbülten sóhajtottam. Bár a lelkizést mindig is nyálas és gejl dolognak tartottam – ha te magad nem tudod megoldani a saját problémáidat, miért sikerülne másnak? - , de gyűlöltem, hogy hazudnom kell Mattnek. Gyerekkorunk óta ismertük egymást és minden balhét együtt csináltunk végig. Az lett volna a természetes, ha ez sincs másképp, de nem akartam belekeverni. Ha kiderül, hogy életben hagytunk egy fertőzöttet, ráadásul a saját házunkban tartottuk, az beláthatatlan következményekkel járna. A legvalószínűbb a kivégzés lehetősége.
- Nem fogok kérdezősködni. De ha baj van, szólsz! Jó?
- Kösz…
- Hé, majd én fedezlek, Öreg! – vigyorgott rám.
- Oké, de én most tényleg megyek. Megpróbálok szunyálni! – Pár másodpercig a zsebemben kotorásztam, majd előhúztam egy gyűrött bankjegyet. – Neked is aludnod kéne még mielőtt megint behívnak!
Gyűrött és talán egy kissé szakadt bankót az asztalra dobtam és Mattre vigyorogtam.
- Én fizettem!
Odakint hűvös volt és vihar készülődött. Felhajtottam a kabátom gallérját és gyors léptekkel indultam a New Orleans alatt elterülő katakomba hálózat – a Menedék - bejárata felé. Szerettem a használaton kívüli, olykor omlásveszéllyel fenyegető járatait bebarangolni. Ilyenkor kicsit egyedül lehettem. Nem voltak ott a figyelő szempárok, amelyek minden mozdulatomat leplezetlen kíváncsisággal és olykor undorral a tekintetükben vizslatták. Jó lett volna most Sarah-val lenni.
Az egyik árnyékos sikátorba fordultam és elhúztam a csatornafedelet a helyéről. Odalentről egy femina – az az egy női alakváltó démon – nézett rám csodálkozó kifejezéssel arcán. Ennek a démonfajnak egyetlen képessége abban állt, hogy ösztönösen megérezték azt, amire – akire – az ember vágyott és magukra öltötték azt, mint egy ruhát. Bármely nő hangját és külsejét tökéletesen le tudták másolni, így csalogatva tőrbe férfi áldozataikat.
A nő negédesen rám mosolygott, majd félreállt az útból, hogy a nyílásba ugorhassak.
Miután földet értem fejem fölé nyúltam és a fedelet egy kapaszkodónál fogva a helyére rántottam.
Miután földet értem fejem fölé nyúltam és a fedelet egy kapaszkodónál fogva a helyére rántottam.
- Melis! – A neve, természetéhez hűen szószerinti fordításban annyit jelent: hazug. – Hol van Scott? Mára ő volt beosztva, nem?
New Orleans több pontján is találhatóak bejáratok, és hogy ne juthasson be akárki, minden nap az őrség egy-egy tagja be van osztva ezek őrzésére.
- Jól tudod, de ő is elment – tekintete elsötétült. – Valami megváltozott. A világ az árnyak mögé rejtőzve válik egy gyilkos harc színterévé. Senki se’ tudja, hogy mi lesz ebből. A vámpírok és a vérfarkasok lázadoznak, és sajnos nincsenek egyedül. Szövetségeseket gyűjtenek. Háború készül Gabriel! Ha rám hallgatsz haza mész, és amíg nem késő elrejtőztök. Szégyen a futás, de hasznos, Vadász!
Nem lehet véletlen, hogy mindenki ezt mondja. Malis csak fél, de Matt tud valamit! Ebben biztos vagyok.
- Igazad lehet. De amíg nem beszéltem a Hetekkel mindenképpen maradok – jelentettem ki. – Megfogadhatnád a saját tanácsod. Te még annyira sem vagy biztonságban, mint én. Ha rád találnak, téged is megölnek, Melis!
- Lehetséges. De engem nem keresnek. Ellenben veletek. Az üldözőkből üldözöttek lesznek. Menekülnötök kell majd.
- De nem mi hozzuk a rendeleteket. Azt a Tanács…
- De ti hajtjátok végre őket – vágott közbe. - Először rajtatok fognak bosszút állni. Likvidálják a rájuk fenyegetést jelentő fajokat. – Szinte idegesítő nyugalommal kezdte kipiszkálni a körme alól a koszt. Elhúztam a szám és próbáltam megállni, nehogy beleöklözzek a falba. Tudtam, hogy igaza van. – Mindegy is! Elég nyúzottnak tűnsz. Aludnod kéne, nem gondolod?
- Ja. Akkor én megyek is.
A lány felé biccentettem. Ha igaza van, a századok óta tartó „béke” és a fajok közti egyensúly felborul. A fajunk egyszerűen kihal majd.
A hosszú rideg kőfolyosók szinte kongtak az ürességtől. Ez a csend nem megszokott jelenség volt itt, a világ legbohémebb városában. Igaz, az emberek és a halhatatlanok világa között jelentős szakadékok tátongtak, ebben a városban még a természetfölöttiek is jóval élénkebben élték életüket. A lakószárny felé vettem az irányt. Amikor beléptem a szobámba, Paul-al, az egyik régi ismerősömmel találtam szembe magam.
A hosszú rideg kőfolyosók szinte kongtak az ürességtől. Ez a csend nem megszokott jelenség volt itt, a világ legbohémebb városában. Igaz, az emberek és a halhatatlanok világa között jelentős szakadékok tátongtak, ebben a városban még a természetfölöttiek is jóval élénkebben élték életüket. A lakószárny felé vettem az irányt. Amikor beléptem a szobámba, Paul-al, az egyik régi ismerősömmel találtam szembe magam.
- Na végre! – csapta össze a tenyerét. – Merre jártál eddig? Már azt hittem, hogy fogadott a Tanács.
- Áh! Dehogy! Szerintem ez is Claw miatt van. Az a seggfej nem bírja a képemet.
- Úgy látom az érzés kölcsönös – vigyorgott. – De nem azért jöttem, hogy a tanácstagokról cseverésszek veled. Beszélnünk kell.
A kandalló előtt álló vörös bársony huzatos fotelbe vágódtam és a körülbelül hat méter magas plafont kezdtem vizsgálgatni, mint már oly sokszor. Talán nem is csináltam még mást ebben a szobában.
- Szóval? Mit akarsz? – Paul közelebb húzta az enyémmel szemben álló fotelt. Körülbelül olyan pofát vágott, mint amilyen Einstein képe lehetett, amikor a relativitáselméletet fejtegette.
- Angliában jártam. Terjed a pletyka, tudják, hogy mit tettetek. Nem sokára ide is eljut a hír. Ha a Tanács is megtudja, nektek végetek! Theo, menned kell! Indulj és vidd el őket egy biztonságosabb helyre. Idő kérdése és küldeni fognak valakit, hogy levadásszon benneteket!
- A rohadt életbe!
Haza kell mennem! Az ágyam mellett fekvő táskáért rohantam, és mindent beletömködtem, ami a kezem ügyébe került.
- Kint, a sikátor előtt vár egy kocsi. Tele van tankolva, mindent megtalálsz benne, amire szükséged lehet: pénz, kaja, ruhák, hamis iratok, fegyverek, telefon. Theo siess! – azzal a kezembe nyomott egy kocsi kulcsot.
- Köszi!
- Na húzz innen! – öklözött a vállamba.
A hátizsákot a vállamra kaptam és elindultam a már jól ismert úton. Melis elégedetten nyugtázta, hogy megfogadtam a tanácsát.
- Okos fiú! – bólintott felém.
Amikor kiléptem a sikátorból földbegyökerezett a lábam. - Hű! Ezt rendelte az orvos! – ámuldoztam, miközben bepattantam a járgányba. Kuplung. Gyújtás. Gáz… A sárga, feltuningolt Chevrolet Camaro hirtelen kilőtt és hihetetlen sebességgel indult meg. A vér lüktetett a halántékomban, a pulzusom felszökött. Miután valamelyest megnyugodtam, az anyósülésen lévő táskában kezdtem kotorászni. A kezembe akadt egy kis, téglalap alakú tárgy. Előhúztam a telefont és beütöttem anyám telefonszámát.
- Haló? - anya hangja rekedt volt és fáradt.
- Anya? Theo vagyok! Most nincs időm magyarázkodni! Holnap délelőtt hazaérek, addigra csomagoljatok össze!
- Ani, Myst, Lucia!
- Fiam, mi ez az egész? – vágott közbe.
- Mennünk kell! Holnap mindent elmondok! Szia!
- Theo, várj!
- Igen? – Türelmetlenül szorongattam a kormányt.
- Nagy a baj? – Anya hangjában tisztán lehetett hallani a félelmet.
- Nagyon nagy!
