14. fejezet - Álom, édes álom...

Sziasztok! Megérkezett a friss! Ne haragudjatok, hogy mostanában ilyen rövideket írok, ígérem, a héten belehúzok, és írok egy hosszabbat! Nagyon köszönöm a komikat, most is írjatok!! o.o
Jó olvasást, Puszi!!

Regina: Örülök, hogy minden átjött! Igyekszem minél váratlanabb eseményeket beleírni ;)

Kriszti: Neked nem mondhatok semmit, mert akkor már nem is lenne értelme elolvasni a fejit :DDD

Sophie: Örülök, hogy tetszik a blog, annak pedig még inkább, hogy ez a kedvenced!! Köszönöm :)))

Emily:

Felhős volt az ég. Josh a könyökére támaszkodva heverészett a fűben, és amikor meglátott rám mosolygott. Az egyik kezét felém nyújtotta, majd maga mellé húzott a földre. Forró mellkasához bújtam, szorosan átölelt.

            - Nem sokára tényleg így ölelhetlek majd! – suttogta a fülembe.

            - Hiszen most is ölelsz! – ültem fel nevetve.

            - Ez csak álom, te is tudod! – nézett rám komolyan.

            - Nem akarom, hogy álom legyen! – sütöttem le a szemem.

            - De az. Csak rajtad áll, hogy mikor lesz valóság! Ha felébredsz, én akkor is ott leszek. – Nyugtatgatott idegességemet látva.

            - De... – tenyerét az arcomra fektette, és egyre közelebb hajolt. – Mi van, ha nem emlékszem majd?

            - Várni fogok! – Mondta, és valamiért hittem neki.

            - Josh… - nyögtem.

 Ajkát az enyémre tapasztva hallgattatott el. Lassan csókolt, égetett a bőre. Jó érzés volt. Felnyögtem, majd feltérdeltem, hogy közelebb mehessek hozzá. Sűrű hajába túrtam, ujjaim görcsösen markolták sötéten csillogó tincseit. Josh legnagyobb bánatomra elhúzódott tőlem, de előtte még adott egy puszit a számra. Legszívesebben megkérdeztem volna, hogy „Miért?”, de komoly tekintetét látva inkább csendben maradtam.

            - Emily, én nagyon szeretlek, ugye tudod, és ha kell, örökké várok majd rád! – Hüvelykujjával simogatni kezdte az arcomat. Szavai hallatán fura biztonságérzet árasztotta el az egész lelkem.

            - Azért remélem, nem tart majd olyan sokáig… - ráncoltam a szemöldököm.

  Nem mondott semmit, csak újra magához húzott. Arcomat a nyakához szorítottam, de a szememet nem csuktam be, mert attól féltem, hogy amikor kinyitom, már nem lesz ott. Valahogy ott, a földön fekve jobban otthon éreztem magam, mint eddig bármikor.

 A nap kezdett kisütni, én pedig úgy éreztem, mintha elpárolognék. Gyorsan felültem, megcsókoltam.

            - Mi az? – kérdezte aggodalommal a hangjában.

            - Azt hiszem, mennem kell…

            - Én itt leszek! – suttogta az ajkaimba.

 A nap kisütött, sugarai égették a bőrömet. Josh ölelő karjaiba bújtam, de egyre lazábban tartott, hiába próbáltam fájdalmasan nyögdécselve közelebb kerülni hozzá…

 Hárman voltak a szobában. Andrew, Joshua és egy lány. Az ő vonásai ismerősnek tűntek, de aztán újra a magas, sötétbarna hajú fiúra szegeztem tekintetem. Megpróbáltam felülni, hogy jobban láthassam, ekkor odalépett az ágyamhoz, és a hátam mögé nyúlva segített fölülni. Josh az arcomhoz nyúlt, és végigsimított rajta.

            - Nagyon fájt! – panaszoltam Joshnak. Érthető volt kérdő tekintete, hiszen én magam sem tudtam, hogy mire gondolok. Egyszerűen ki kellett mondanom.

            - Tudom – mondta végül, és átölelt. Bőre forróságától megborzongtam, de valahogy kellemetlen is volt az idegen fiú közelsége. Megijesztett, hogy milyen jól érzem magam a karjai között. Nem szabadna… Nagyon örültem, amikor anyám lépett be az ajtón, és Josh félreállt, hogy helyet adjon neki.

 Anya az arcomra simította mind a két kezét. Mintha mondani akart volna valamit… De aztán csak sírva átölelt. Miközben sorra jöttek Theo, Sarah és Andrew, a lány kiment a szobából. Összeszorult a szívem, ha arra gondoltam, hogy megbántottam őt. Csak akkor jöttem rá, hogy nem otthon vagyunk, amikor bejött Hartmann, és néhány cseléd, köztük Rose is, aki kicsi korom óta tanított.

            - Rose? – nyújtottam felé csodálkozva a karjaimat.

            - Jaj, Kiscsillagom! – Arcon csókolt, aztán ahogy azt a többiek is tették átölelt, és félreállt. Mire mindenki köszöntött nagyon elfáradtam, és éhes lettem.

            - Anya, éhes vagyok! – Anyám erre rögtön ugrott, hogy intézkedjen. – Anya, várj! Hol vannak a nénikéim? Vagy ők… el se jöttek? – összeszorult a szívem a gondolatra.

            - Ó, dehogyisnem! Csak… vadásznak. – Furcsa ízt éreztem a számban. Nem voltam benne biztos, hogy anya igazat mond.

            - És mikor érnek haza?

            - Nem tudom Szívem. Megyek, hozok valami finomat! – mosolygott rám. Nyugodtnak tűnt, de éreztem izgatottságát és örömét. Anya elment, így már csak négyen maradtunk a szobában: Josh, Andrew, Rose és én.

            - Ne haragudjatok gyerekek, de én most megyek! Még jövök hozzád! – nyomott puszit a homlokomra. – Kerítek neked rendes ruhákat!

 Miután Rose is kiment alaposan betakaróztam. Nem volt kedvem beszélni, helyette inkább gondolkoztam, de valahogy mindig visszatértek a gondolataim ahhoz a lányhoz. Valahonnan nagyon ismerős volt. És hasonlított Joshra. Mihamarabb meg kell tudnom, hogy ki ez a lány, de úgy érzem nyíltan nem kérdezősködhetek, mert nem sok hasznát venném a tőlük szerezett információnak. Akkor pedig nem maradt más, mit, hogy beszéljek vele…

Rose:

 Nagyon örültem, hogy Emily végre magához tért. Hiszen 15 éve nem láttam. Egy évvel az után, hogy Gabriel eltűnt Norah fogta a gyerekeket, és se szó, se beszéd Angliába vitte őket. Nem tudom mi történhetett, annyit vettem csak észre, hogy az ezt megelőző néhány napban a kastély gyakori látogatója volt egy fiatal, várandós boszorkány. Csinos volt, szép arcú és kedves. Bár nem volt alkalmam közelebbről megismerni megnyerő kis hölgynek tartottam. Hartmann nagyon bizalmatlanul viselkedett vele, ezért mérges is voltam a vén morgós vámpírra, de minden próbálkozásom hiábavalónak tűnt, hogy észhez térítsem. Aztán amikor Norahék elmentek az ügy lassan elévült, míg végül már nem is foglalkoztunk vele. Nekem viszont az az érzésem, hogy valami fontos történt, de Nory nem mond semmit.

            - Láttátok, hogy nézték egymást? – nevetgéltek a cselédlányok a konyhában.

            - Ejnye, lányok! Hányszor mondtam már, hogy nem illik pletykálkodni? – dorgáltam őket.

            - Ez nem pletyka, csak megosztjuk egymással, amit láttunk! – mosolygott elégedetten az egyikőjük.

            - Ühüm! Igen, igen! – bólogatott a többi is.

            - Na, eredjetek a dolgotokra! És csak semmi pletyka!

 Sugdolózva elvonultak, ki-ki a maga dolgára. Ezek a lányok… tényleg, hol is lehet az a kislány? Rachelnek hívják, boszorkány lehet. Mindenesetre jól álcázza az erejét. Jó tanára lehetett.

 Sokáig gondolkodtam, aztán arra jutottam, hogy biztosan a télikertbe ment. Én is oda szoktam menni ha rossz kedvem van. Különleges energiát áraszt, amit az egész házból észlelni lehet. Megérezhette és valószínűleg odament.

            - Hahó! Van itt valaki? – kérdeztem halkan az ajtóból. Kérdésemre csak szipogás volt a felelet, ekkorra már biztos voltam benne, hogy itt van az a kislány. – Merre bujkálsz Rachel?

            - Itt vagyok…

 A kert legvégében volt, a kedvenc helyemen üldögélt. Leültem mellé, és végigsimítottam felhevült arcán. Szegénykém nagyon szomorú volt, vörösre sírta a szemét.

            - Ismerted? – kérdeztem tőle.

            - Boszorkány vagy ugye? – kérdezett vissza.

            - Rosemary, személyesen! – mosolyogtam rá.

            - Igen, ismertem. Öööö… - óvatosan körülnézett, majd suttogni kezdett. – Emily nem éppen volt egészben, amikor megismertem.

 Csak néhány másodpercig tartott, hogy rájöjjek, mire célzott.

            - Óóó, jaj! Ez így nagyon nem jó! És gondolom tudod, hogy mi volt a feladata, ugye? - ráncoltam a szemöldököm.

            - Persze, hogy tudom, és nagyon sürgős lenne, hogy elmondjak neki mindent, de nem ismert rám… - összeszorította a száját.

            - Az lenne a legjobb megoldás, ha sok időt töltenél vele. Újra meg kell benned bíznia annyira, hogy akármilyen őrültséget is kell neki elmondanod, higgyen neked.

            - Értem… de hogyan? Hiszen a bátyám mindig vele van!

            - Bátyád? – Egy kicsit kizökkentett, amikor a bátyjáról beszélt. – Andrew? Nem mondta, hogy húga lenne…

            - Nem… Joshua…

            - Ó, igen, már mindent értek! – bólogattam. – A bátyád miatt ne aggódj! Róla majd én gondoskodom. Rendben?

            - Rosemary, köszönöm!

            - Kérlek, csak Rose!

            - Köszönöm Rose!

 Ez után egész nap azon törtem a fejem, hogy hogyan csalogassam el Josht Emily mellől. Végül arra jutottam, hogy az átváltozására fogok hivatkozni. Azt mondom majd, hogy megtanítom kordában tartani az erejét, így nem árt majd Emilynek. Így biztosan bele fog egyezni!

            - Emily! – simítottam ki egy tincset az arcából. – Ébren vagy?

            - Ühüm… - bólintott

 - Ide teszem az ágyad végére a ruhákat, rendben?

            - Jó-jó… - nyögdécselt. Magamban nevetgéltem, hogy mennyire nem változott gyerekkora óta. Már akkor is nagyon nehezen kelt, most is.

            - Elois járt már itt? – fordultam Josh felé.

            - Nem, már régóta nem is láttam.

            - Ó… köszönöm szépen! Ha találkozol vele kérlek, szólj, hogy kerestem, rendben? – Mindenképpen beszélni akartam vele Emilyről, és a Rachelel és Joshal kapcsolatos sejtéseimről.

            - Oké! – Josh ma a szokottnál is mogorvább volt. Biztosan csak Em miatt olyan feszült, de az is előfordulhat, hogy Rachel az oka.

            - Jó napot! – Köszöntem el, de a választ már nem vártam meg.  A keleti szárnyba siettem, a szobámba. Biztos voltam benne, hogy Emily az apjával kapcsolatban tudott meg valamit. Most már csak azt kell megtudnom, hogy mit?

 A szobámban található könyvekben nem találtam semmi olyat, ami hasznos információval szolgálhatna a „börtönről”. Meggyőződésem, hogy Gabrielt oda vittek! De hova? A könyvtárba mentem, ahol a Vének történelmét taglaló könyvek között kezdtem kutakodni. Rengeteg ilyen könyvünk van. Több száz is lehet, és mind nagyon régi. Többet is végiglapoztam, de arról semmit sem írnak, hogy az elítélteket hova viszik, arról viszont annál inkább, hogy ezek az illetők nyom nélkül tűntek el, és gyakran a Vének közül néhányan is egy-két napra. Ezt nagyon érdekesnek találtam. Aztán hosszú, kereséssel töltött órák után megálltam egy olyan polcnál, amit már az óta kerülgettem, mióta beléptem a könyvtárba. Eddig az „Árnyvilág egyetemes történelme” nevezetű részlegnél kutakodtam, de most hosszas vívódás után a „Feltevések és Fikciók”-hoz léptem. Volt ott egy könyv, egy régi, vaskapcsos darab, nem túl nagy, bőrkötéses. A címe: Évszázados rejtély, avagy Vall-Hall legendája az ezredek során.

  A könyv lényegében tűz körül mesélt történetekből állt, nagyon kevés tényt írnak le benne, de arról szót ejtenek, hogy a Vének igencsak tiltakoztak Vall-Hall létezésének megemlítésére. Persze akadtak olyanok is, akik szembeszegülve a Véneknek azt hangoztatták, hogy Vall-Hall létezik, de őket néhány éven belül ghoultámadás érte. Furcsa véletlenek… Ezután természetesen elült a por a kastély létezésese körül, és lassan elfelejtődött a vita, a vita tárgyával együtt…