15. fejezet - A régi Emilyt akarom!

Sziasztoook! Há! Most jó hosszú lett a fejezet! Előfordulhat, hogy egy kicsit kuszának tűnik, de megpróbáltam minél érthetőbbre írni! Remélem tetszeni fog, sokat agyaltam rajta! Bízom benne, hogy mostantól könnyebben megy majd az írás!
Ne haragudjatok, hogy eddig olyan rövid fejezeteket írtam, nem ment jól az írás :-((((
Köszönöm szépen Krisztinek, és Reginának, hogy rendszeresen írnak komit, ez nagyon sokat jelent nekem :')
Na, de sokat locsogok már megint! Puszi, és jó olvasást!

Emily:

 Egész éjjel Joshal beszélgettem, ahogy tegnap, és tegnap előtt is, mert nem akartam a gondolataiban olvasni, jobb szerettem volna tőle hallani a dolgokat. Igazából amióta felébredtem mást se csináltam, csak vele beszélgettem. Szinte csüngtem minden szaván. Aggódtam is amiatt, hogy nem túl nyilvánvaló-e „rajongásom”, de abból a néhány elejtett gondolatból, amit beengedtem, arra következtettem, hogy az érzés kölcsönös. Végül is, ha nem így lenne, miért ülne itt mellettem, nem igaz?

 Rengeteg dolgot tudtam meg róla. Például, hogy: 23 éves, egyetemista és szabadidejében egy külvárosi edzőterembe jár gyúrni. Fél karomat odaadtam volna, hogy láthassam edzés közben… Még arra is fény derült, hogy a lányt Rachelnek hívják, és ő Josh húga. Nem meglepő, nagyon hasonlítanak. Josh azt is elmondta, hogy az a farkas megharapta, de egy ghoul-horda megmentett minket. Ez elég meglepő volt, egy ideig gondolkodtam is rajtra, de aztán hozzáadtam a fejben vezetett utánanézendő dolgok listájához. Majd később szépen kihallgatok mindenkit.

  Félénken kopogtattak, majd két fiatal szobalány lépett be a szobába.

            - Jó estét! – köszönt illedelmesen.

            - Jó estét lányok! – köszöntem vissza.

            - Rose ruhákat és vért küldött, és arra kért, hogy ha a kisasszonyt nem zavarja, szellőztessünk ki, mert nagyon állott a levegő a szobában. – hadarta. Láthatóan ideges volt, éreztem rajta izgatottságát is, ami először idegesített, aztán mulattatott.

            - Engem nem zavar. Josh, ugye téged se? – fordultam a fiú felé, aki elmélyülten tanulmányozta az arcomat.

            - Nem. – mondta még mindig az arcomat fürkészve.

            - A vért ideadnád? – kértem az egyikkőjüket. Míg az hozzám lépett, a másik elkezdte bepakolni a gardróbba a rengeteg csomag tartalmát, amit a kezében hozott. Alig látszódott ki a lány a rengeteg papírzacskó és doboz alól, amit a kezében tartott. Ez Rosera vallott. Ő mindig is hajlamos volt túlzásba vinni a törődést, de ez egyáltalán nem zavart. Ha tehettem telefonáltam, de nem akartam ebbe a házba jönni. Túl fájdalmas lett volna. Most viszont különös nyugalmat éreztem, ha apára gondoltam, és valamiért biztos voltam benne, hogy nem sokára újra a régi, családi birtokon fogom viszontlátni. Mielőtt belekortyoltam volna az italba elmosolyodtam. Milyen jó lenne, ha valóban itt láthatnám újra!

 Miután végeztek a szobalányok mind a ketten halkan köszönve léptek ki az ajtón. Az ő viselkedésük is mulattatott. Most, hogy belegondoltam, nem is volt olyan dolog, ami ne mulattatott volna. Megint elmosolyodtam, és a szemem sarkából Joshra pillantottam. Még mindig engem nézett.

            - Mi az? – bukott ki belőlem a kérdés.

            - Hmm? – nézett rám zavartan. – Ne haragudj, nem figyeltem… - „Ó, dehogynem!” gondoltam magamban.

            - Csak azt kérdeztem, hogy miért nézel? Leittam magam? – húztam el a számat. Rám vallana, bár ez sem magyarázná, hogy előtte úgy bámult.

            - Nem ittad le magad, csak…

            - Csak…? – kíváncsiskodtam. Annyira tudni szerettem volna, hogy mire gondol, amikor nem folytatta a mondatot, hogy szabad utat engedtem a gondolatainak az elmémbe.

            - … olyan gyönyörű vagy! – fejezte be magában. Egy hófehér bőrű, vörös ajkú, aranybarna színűn csillogó hajú lányt nézett. Engem… Most gondoltam csak bele, hogy amióta magamhoz tértem még nem is néztem tükörbe!

 Újra lezártam a gondolataimat, és lesütöttem a szemem. Éreztem, hogy a fülem hegyéig elpirulok, ezért gyorsan megittam a maradék vért, és becsusszantam a takaró alá.

            - Mindegy… - fordultam felé ismét, amikor már úgy éreztem, hogy képes vagyok elpirulás nélkül a szemébe nézni. Ezután kínos csend következett. Nagyon zavart, hogy ennyire nem vagyok ura a helyzetnek, ezért hirtelen ötlettől vezérelve megszólaltam.

            - Menjünk el sétálni!

            - Nem hinném, hogy örülnének neki a többiek… - húzta el a száját.

            - Josh, kérlek szépen! – könyörögtem neki. Úgy láttam, hogy ő már rég eldöntötte, hogy mi lesz, de még átgondolta a választ.

            - Oké, de amint rosszul leszel, visszajövünk, rendben? – nézett rám komoly tekintettel.

            - Jó. – bólintottam rá boldogan. Azonnal fel is ugrottam, de a hirtelen mozdulattól megtántorodtam. Josh felpattant az odahúzott fotelból, és villámgyorsan utánam kapott. A derekamnál fogva tartott. Készségesen simultam széles mellkasához, és úgy kapaszkodtam belé, mintha az életem múlna rajta. Josh megpróbált lábra állítani, de a végtagjaim nem tartották meg a súlyomat. Ennek viszont már semmi köze nem volt a szédüléshez, egyszerűen jól éreztem magam a karjaiban. Beszívtam az illatát. Semmihez sem tudnám hasonlítani édes, és mégis fűszeres; bódító, és mégis lágy… A világ legfinomabb illata! A bőre pedig forró és sima volt, a tenyere nagy, és olyan erősen tartott, mintha valaki satuba fogott volna, mégis gyengéden. A szíve hangosan dübörgött a mellkasában. Még jobban belefúrtam az arcom a nyaka alatti kis részbe, közelebb akartam hozzá kerülni. Ahogy megéreztem a halántékomnál az ereiben dübörgő vért, összefutott a nyál a számban. Legszívesebben végigcsókoltam volna az egész mellkasát, aztán beleharaptam volna a nyakába! Szinte éreztem a számban a bőre ízét… vére ízét. Az én szívem is őrült tempóra kapcsolt.

            - Öhm… már jobban vagyok… csak egy kicsit megszédültem – mondtam, jelezve, hogy ár nyugodtan elengedhet, még mielőtt ostobaságot tettem volna.

            - Biztos, hogy jó ötlet ez? – kérdezte Josh miközben a vállaimnál fogva tartott.

            - Persze, hogy jó ötlet! – vágtam rá. – Megyek és felöltözök. – Bíztatóan elmosolyodtam, és megmozgattam a karjaimat. – Elengednél? Légyszi!

            - Ó, persze! – mondta zavartan.

 Kicsit még kótyagos voltam, és mintha a talaj, a falakkal egyetemben mocorgott volna, de azért nem volt szükségem segítségre.

 Bementem a gardróbszobába, és alaposan körülnéztem végül leemeltem az egyik polcról egy vajszínű farmernadrágot, egy fehér pólót, amin női arcok díszelegtek, egy fehér garbót és egy szürke köpeny-kardigánt. Miközben öltözködtem Josh elment, hogy ő is felvegyen egy pulóvert, és egy bakancsot. Mire visszaért már csak a cipő volt hátra. Sokat gondolkodtam, hogy mit kellene felvennem, végül egy ezüstszínű, alacsony sarkú bokacsizma mellett döntöttem.

            - Mehetünk? – kérdeztem, miközben kiléptem a szobába.

            - Igen. – motyogta elnyújtva a szót. – Csinos vagy! – jegyezte meg.

            - Köszönöm!

 A sötétség ellenére is jól látszottak a virágba borult fák, melyek fehéren világítottak az éjszakában. Gyönyörű látvány volt! Hirtelen nevetni támadt kedvem. Kacagni akartam, hangosabban és hangosabban! Csak most éreztem meg, hogy mennyire hiányzott ez a hely. Az égig érő fák, a ház és annak minden téglája. Itt a szél is máshogy fúj, az esőnk is más az illata, a madarak dala tisztábban zeng, mint bárhol másutt a világban. Itt minden szebb és jobb!

 Élveztem a hűs szellőt, ami a hajamba és a ruhámba kapott, és befurakodott a pulóverem alá. Megborzongtam, és közelebb húzódtam Joshhoz.

            - Fázol? – kérdezte.

            - Csak egy kicsit. – mondtam, Josh erre átkarolta a vállamat.

            - Most jobb egy kicsit? – dörzsölgette meg a vállam.

            - Ühüm – bólogattam bőszen. Így pont jó!

            - Nem kellene visszamennünk? – aggodalmaskodott. – Elég hűvös van!

            - Én nem fázok! – néztem rá ártatlan kifejezést öltve az arcomra. Josh elnevette magát, én pedig elégedetten mosolyogtam.

 Egy darabig csendben sétáltunk, végül Josh törte meg a kellemes csendet.

            - Te itt születtél, igaz? – kíváncsiskodott.

            - Igen, de 5 éves koromban elköltöztünk. – szomorodtam el.

            - Miért? Eddig úgy vettem észre, hogy mindenki jobban érezi magát itt, mint a másik házban – Ráncolta a szemöldökét.

            - Itt tényleg jobb, de miután Apa eltűnt kellemetlen volt itt lenni. Fájdalmas volt a sok emlék! Aztán amikor a keresés még egy év után is sikertelen volt, elköltöztünk. Anya persze továbbra is intézte a rendünk ügyeit, de lassan szétszóródtunk. Előtte  olyanok voltunk, mint egy nagy család, de most elég elszórtan élünk, a legtöbben Európában. Mielőtt szétszóródtunk volna, az egész rend áttette a székhelyét Angliába, ahol aztán a forrongások miatt Anyám úgy döntött, hogy túl feltűnőek lennénk, ezért bejelentettük a rend feloszlását. Tudod, nem nagyon szeretnek minket… Mindegy… szóval ez persze csak álhír volt, figyelemelterelés. Havonta legalább egyszer jelezniük kell, és egyfajta beszámolót írni, hogy az általuk figyelt területeken mi a helyzet. Na meg évente van egy összejövetel, ahol minden rendtag megjelenik. Ennek mindig olyan Karácsony hangulata van… együtt a család. – Egy pillanatra elméláztam. – Huh, irtó sokat beszélek…

            - Engem nem zavar… - rántotta meg a vállát.

            - És veled mi a helyzet? Mi van szüleiddel? Anyukád biztosan gyönyörű, mert Rachel is nagyon szép! – Megálltam, hogy szembe fordulhassak vele, de ő tovább ment. – Josh, ne haragudj, nem akartam tapintatlan lenni… - húztam el a számat.

            - Te nem csináltál semmit… - A hajába túrt, elég idegesnek tűnt, remegett a keze. Most jutott csak eszembe, hogy nem sokára át fog változni. Felnéztem az égre, a hold majdnem teljes volt. Egy-két éjszakája lehet már csak hátra, nem is csoda hogy feszült. Hirtelen eszembe jutott az a vérfarkas, és akaratlanul is hátráltam egy lépést. Josh felém nyúlt, de csak még jobban megijedtem, s tovább hátráltam. Nem tudom mi történhetett velem, de abban biztos vagyok, hogy nagyon féltem. Josh helyén a hatalmas farkast láttam. A farkas karmos mancsát láttam felém nyúlni, nem Josh forró tenyerét. – Lily? Jól vagy?

            - Ne! – suttogtam, és csak tovább hátráltam. Úgy ziháltam, mintha lefutottam volna a maratont, és kövér cseppekben folyt az arcomon a veríték.

            - Emily, én vagyok az! – lépett közelebb. Addig-addig hátráltam, míg neki nem ütköztem egy fának. Kezdtem elveszíteni a fejem, mind jobban végig gondoltam, hogy mi válik majd Belőle. Próbáltam megnyugtatni magam. Ő nem bántana! Hiszen tudod, Lily, szeret téged! Kiolvastad a gondolataiból! Szereted, ugye? Szereted? Ő szeret téged!

            - Szeretem hát! – kiáltottam fel gondolatban. Akkor miért okozol neki fájdalmat?

 Most, hogy végig gondolom elég labilis voltam. Annyi érzelem kavargott bennem, hogy nem is tudom hogy bírtam.

            - Mély levegő… mély levegő – parancsoltam magamra. – Nyugodj meg!

 Josh közelebb jött, amint látta, hogy kicsit megnyugodtam. Könnyek gyűltek a szemembe. Hogy lehetek ilyen hülye?! Tisztán látszott az arcán a fájdalom… amit én okoztam neki. A könnyek végig csorogtak az arcomon. Szabad utat engedtem a gondolatainak. Josh tele volt fájdalommal, bűntudattal. Erre én még jobban sírtam. Nagyon túl reagáltam a dolgot, nem kellett volna ennyire kiakadnom. Sőt, igazából nem is volt min kiakadnom! Kivetítettem rá a félelmeimet, és Ő látta kárát, Őt bántottam meg.

 Josh megtámaszkodott mellettem az egyik kezével, a másikat az arcomra fektette, és elkezdte letörölni a könnyeimet. A homlokát az enyémnek támasztotta, és úgy nyugtatgatott.

            - Én soha nem foglak bántani! – mondta csukott szemmel, és megsimogatta az arcomat, aztán hüvelykujját végighúzta szóra nyíló ajkaimon. Tudtam mit szeretne, hogy mire vágyik abban a pillanatban. Az előbb Ő vígasztalt, most rajtam volt a sor. És igazából én is ugyan azt szerettem volna.

 Lábujjhegyre álltam, hogy jobban elérjem, és megcsókoltam. Azonnal reagált, és a derekamnál fogva magához húzott, majd kicsit megemelt, hogy elérjem. Jobb volt, mint álmomban! Egyik kezemmel a hajába túrtam, a másikkal átkaroltam a nyakát. Lassan csókolt, gyengéden, nyilván nem akart megijeszteni, én viszont többet akartam. Többet akartam az ajka izéből, az illatából, a forró bőréből… Szorosan tartott, de én azt akartam, hogy még szorosabban tartson. Annyira elragadott a hév, hogy az alsó ajkába haraptam. Először el akartam húzódni, de a jóleső sóhaj hallatán, amit kevesem hallatott felbátorodtam, és enyhén megszívtam az érzékeny bőrt a kis sebeknél. A vére íze hihetetlenül jó volt! Forró, sós és fémes, eddig pont olyan, mint egy átlagos emberé… de az övében volt egy harmadik íz is, amit nem tudtam felismerni. Ilyen finom ízt még nem éreztem! Még erősebben magához szorított, de ajkát elszakítva enyémtől a homlokomnak nyomta.

            - Ne haragudj! – szólaltam meg végül. – Nem is tudom, hogy miért borultam ki annyira…

 Elmosolyodott, de még mindig nem szólalt meg.

            - Ez nem vicces… - motyogtam.

            - Még te kérsz bocsánatot? Óvatosabban kellett volna viselkednem. Várható volt, hogy valamikor kiakadsz majd miattam. – Igaza volt, de nem akartam, hogy igaza legyen. Nem szabadott volna megtörténnie, és kész!

            - Menjünk vissza, fázom! – panaszkodtam.

 Amikor hazaértünk, rögtön Anya dühével találtam szemben magam. Éreztem, hogy mérges rám, és lenne hozzám egy-két keresetlen szava, de az arcomon ülő kifejezés láttán inkább hagyta a fenébe az egészet. Gyönyörű képet vághatok…futott át az agyamon. Annak viszont nagyon örültem, hogy Anya nem jött azonnal nekem, hálám jeléül még megkíséreltem egy „köszi-mosolyt”, de nem nagyon jött össze.

 Hajnali négy óra körül kerültem ágyba, de még akkor is csak az este történteken törtem a fejem. A gondolataim és az érzelmeim kuszák voltak. Meggondolatlanságnak tartottam a néhány órával ezelőtti viselkedésemet. Hiszen még csak 3 napja ismerem, és különben is! Ő egy vérfarkas! Nem is értem magam! Régen biztosan nem tettem volna ilyesmit! Vissza akarom kapni a régi önmagamat!

 Ilyen, s ehhez hasonló gondolatok altattak mély álomba.

  Minden irányból sötétség vett körül, nagyon megijedtem. Hová kerültem? Hogyan juthatok haza?

 Halvány derengés jelent meg körülöttem, fel-alá sétálgató alakok. Hallottam a köpenyük suhogását, és az összemosódó hangokat.

            - Mit tudsz a Jóslatról? Beszélj vámpír! – Az üvöltésre csak egy jól hallható köpés volt a válasz. Már szinte teljesen jól láttam. A vasláncokkal lekötözött férfi arcára fókuszáltam. Hihetetlenül ismerős volt. Hirtelen dejavu-m támadt. A félhosszú barna haj – pont olyan árnyalatú, mint anyáé -, a fekete szemek… Villámcsapásként hasított belém a felismerés.

            - Apa! – kiáltottam teljes erőmből, és a földön térdeplő férfihoz léptem. Elmondhatatlanul örültem, hogy él! – Én tudtam, én úgy tudtam!

            - Lucian! – Egy hatalmas, kopasz fickó lépett apámhoz Claw parancsára és fehéren izzó billogvasat nyomott apám vállához. Apa fájdalmasan felmordult, és remegve fújtatott, de aztán büszkén, felszegett fejjel nézett a vénség szemébe. Alig tudtam elhinni, hogy a Vének ilyen szörnyűségre vetemednének. Ez olyannyira elképzelhetetlen volt a számomra, mint hogy egy patkánnyal mélyenszántó beszélgetést folytassak az élet értelméről. Lehetetlen! Most pedig itt állok, és kénytelen vagyok azt nézni, hogy imádottjaim a halottnak hitt apámat kínozzák. Hirtelen iszonyatos düh fogott el. Remélem, hogy amikor felébredek, még mindig emlékezni fogok erre, hogy jól seggbe rúghassam őket! – Beszélj, vérszívó! Nem akarjuk bántani a lányodat. Erről szó sincs! Mi csak a születendő gyermekét akarjuk. Csakhogy azt sem tudjuk, hogy mostanra már teherbe eshetett-e. Erről szerintünk a Jóslat is szólt, és a Jóslatot csak te és a Banya ismeritek pontosan, de egyikőtök se’ hajlandó beszélni. Te mit tennél a helyünkben?

            - Cöh… - Apám hisztérikusan felnevetett, majd Clawre bámult. – Komolyan azt hittétek, hogy elárulnám a saját lányomat? – Újra felnevetett, és csak nevetett, és nevetett…

 Hisztérikus nevetésre ébredtem.

            - Apa! – kiáltottam az üres szoba csendjébe. Mély levegő… mély levegő!

 A kandallóhoz mentem, és levettem a tetejéről egy jegyzetfüzetet és egy tollat, és írni kezdtem:

Jóslat,
Baba,
Árulás,
Apa
???

 Minden értelmetlen volt. Dühömben kitéptem azt a lapot a füzetből, amire írtam, és a sarokba  dobtam a földre.

            - Hülyeség! – morogtam.

Sarah:

 Halkan kopogtattam Emily szobájának ajtaján, de nem jött válasz.

            - Emily? – Résnyire nyitottam az ajtót, és belestem a szobába. Félhomály volt odabenn, és Lily nem volt az ágyában. Beléptem a szobába, és alaposan körülnéztem. Alig láttam valamit. – Hát itt nincs… - állapítottam meg.

 Alig hogy megszólaltam, megláttam egy összegyúrt papírdarabot a sarokban. Lehajoltam, felvettem, és lassú mozdulatokkal kihajtogattam, hogy el ne szakítsam. A papíron négy szó állt, tiszta, szép kézírással: Jóslat, baba, árulás, apa…