2012. szeptember 2., vasárnap

16. fejezet - Égető problémák

Sziasztok! Végre meghoztam a frisst ez most rövidebb, mint általában lenni szokott, de azért remélem tetszeni fog!
Sok Puszi, és jó olvasást!




Rachel:
Josht sikeresen bezártuk egy szuperbiztos, ezüstözött ketrecbe, sőt még néhány lánccal le is kötöztük, biztos, ami biztos alapon. Szegény irtóra kiakadt, amikor Rose előjött a témával, de hát ki ne lenne dühös, ha közlik vele, hogy egy-két éjszakán át egy szűk kis ketrecben kell üldögélnie, mert lehet, hogy amikor átváltozik, olyan vad lesz, hogy megöli a szerelmét. Minél több időt szerettem volna vele tölteni az átváltozás előtt, de Rose azt tanácsolta, hogy használjam ki az alkalmat, és beszéljek Emilyvel. Bevallom, nem nagyon akaródzott bemennem a szobájába, ahol melegítőben, és pulóverben hevert az ágyán egy könyvet olvasgatva.
            - Szia, Emily! – köszöntem meglepően vidám hangon.
            - Szia! – Egy villanásnyi időre rám pillantott, aztán becsukta a könyvet, és címoldallal lefelé a párnájára dobta. – Hol van Josh? – Látszott rajta, hogy érdekli a bátyám holléte, viszont egy kicsit örül is annak, hogy ma nem jött el hozzá.
            - Az alagsorban. – Rántottam egyet a vállamon, aztán az ágyához léptem. – Leülhetek?
            - Persze! – bólintott. – És miért van ott? – kérdezősködött tovább, közben felült.
            - Tudod, telihold lesz, meg minden… Most mindenki nagyon óvatos vele. Szegényt nagyon kiborítja, hogy a közelébe sem mernek menni! – húztam el a számat. Em feltűnően csendes volt, és mintha gondolkodott volna.
            - Pontosan mikor is lesz?– kérdezte idegesen. Lehet, hogy rossz témát választottam?
            - Holnapután, Rose viszont attól fél, hogy a hold ereje miatt agresszívvá válik, de ne aggódj! Joshsal minden rendben lesz! Sokan egyedül kénytelenek váltani, mégsem történik semmi baj! – nyugtatgattam Emilyt… és egy kicsit talán magamat is.
            - Tudom, de… te a húga vagy, te megértesz, nem? – Emelte rám kétségbeesett tekintetét. Igazából még nem nagyon volt alkalma ismét megismerni, épp ezért nagyon örültem, hogy mégis ilyen bizalommal fordult felém.
            - Sajnos igen, értelek… - sóhajtottam.
 Ezután percekig csendben ültünk az ágyon.
            - Emily, mondd csak, biztosan nem emlékszel rám? – fordultam felé reménykedve.
            - Sajnálom, Rachel, de már mondtam, hogy nem. – rázta a fejét. – Hmm… nem tudsz valamit a nénikéimről és Theoról?
            - Hartmann szerint még mielőtt magadhoz tértél volna a nénikéidnek halaszthatatlan dolguk támadt a Tanáccsal. – Egy pillanatra elhallgattam, és elgondolkodtam, azon, hogy szóljak-e Emilynek Sarah babájáról, mert az, hogy bolyongóként elfogadta a lány terhességét, nem azt jelenti, hogy most is tudna neki örülni. Ráadásul azt hiszem, nincs is jogom ahhoz, hogy én mondjam el neki. Feltételezem, hogy nagyon fájna neki, hiszen ő még mindig azt hiszi, hogy nem lehet babája. – És hát… Theoról nem nagyon tudok semmit. Ő azt hiszem visszament a Szövetség fővárosába. Anyukád nem örült neki. – tettem hozzá abban bízva, hogy talán megsejt valamit. Emily arcán zavar tükröződött.
- De miért? A Tanács megvéd minket, nem? – Összeráncolta a szemöldökét.
- Nem, Emily. Ők senkit se védenek meg. – Felkönyökölt a tekintetemet keresve.
- Ezt hogy érted?
- Úgy, ahogy mondom.
- Ez hülyeség! – jelentette ki megmakacsolva magát. Nem könnyíti meg a dolgomat! – Ők az egyetlenek, akik nem gyűlölnek minket! Ők vigyáznak ránk!
- Apádra is biztosan csak vigyáznak! – motyogtam ingerülten.
- Hogy mi? – kérdezte hisztérikus hangon.
- Semmi! –válaszoltam.
- Rachel, miről beszélsz?
- Semmiről! Most mennem kell! – Ez nem menekülés! Egyszerűen csak attól tartok, hogy ha egyszerre túl sok mindent mondanék el, akkor pont az ellenkezőjét érném el annak, mint amit akarok. jobb, ha magától jön rá a dolgokra.
 Felálltam az ágyról, igyekezve kerülni Emily hitetlenkedő tekintetét. Szegény nem értette, hogy mi van velem – őszintén szólva én sem.

Emily:

Rachel minden bizonnyal beverte a fejét… minimum a tetőről kellett leesnie, nyugtáztam magamban, mielőtt úgy döntöttem, hogy megkeresem Liamet. Őt még nem láttam, és hiányzott valaki, akivel őszintén beszélhetek. A melegítőből kibújtam, és előkaptam egy farmernadrágot, és egy tornacipőt. Felvettem a hosszú, fekete kabátomat, és a fejembe húztam a kapucnimat. Igyekeztem észrevétlenül végigmenni a folyosókon és lépcsőkön, melyek még elválasztottak a külvilágtól. Kifelé menet belebotlottam egy fiatal, vörös hajú cselédlányba, és a lelkére kötöttem, hogy ha találkozik anyámmal, vagy keresni kezdenének, szóljon, hogy elmentem sétálni. Jó érzés volt egy kicsit igazán egyedül lenni anélkül, hogy mentálisan próbáltak volna „vigyázni” rám. Néha úgy érzem magam, mintha nagyító alatt feküdnék, és minden porcikámat tüzetesen átvizsgálnák. Ez egy elég kiborító érzés, főleg mert eddig soha nem ellenőrizgettek. Nem kellett attól tartanom, hogy valami olyat teszek, ami másoknak esetleg nem tetszik, mert egyedül éltem, illetve Liammel, de ő, ha nem is helyeselte egy-egy tervemet mindig ott volt mellettem és nem kezdett el prédikálni, hogy: meggondolatlan vagy így meg úgy… stb. Liammel jó volt együtt élni jó volt vele beszélgetni is, már ha volt kedve válaszolni. Szóval, ami most a legjobban hiányzott az egy jó kis traccsparti a kedvenc farkasommal.
 Elég sokáig köröztem a ház körüli erdőben, mire rátaláltam a szagnyomára. Ezután már könnyű volt a dolgom: csak követtem az illatot. Talán órákig is eltarthatott, mire találtam egy barlangot. Csak akkor jutott eszembe, hogy hozhattam volna zseblámpát, mert a hold fénye nem fogja megvilágítani a barlang belsejét is. De most már tök mindegy, nem? Bemegyek, megkeresem Liamet, aztán nyomás kifelé a barlangból.
            - Liam! – kiáltottam a barlang mélye felé. – Liam, itt vagy?
 Motoszkálást és halk, fenyegető morgást hallottam.
            - Liam?! – a hangom egy oktávval feljebb csúszott, nagyon féltem. A kezem remegett, és elkezdtem kihátrálni a barlangból. Megkönnyebbülten fújtam ki a levegőt, amikor kiértem a hold fényében úszó szabadba. A morgás egyre csak erősödött, és ekkor már biztos voltam benne, hogy Liam az.
 A farkas kilépett az árnyékból. Sovány volt, látszottak a bordái, a bundája fénytelen és koszos volt, az orra pedig túlságosan száraznak tűnt.
            - Liam… - a karomat felé nyújtottam, de rám mordult. – Liam, én vagyok az, Emily!
 A fekete farkas bizalmatlanul méregetett, többször is a levegőbe szimatolt. A fejét kissé oldalra döntötte, aztán hirtelen felém lendült, és mindketten a földre estünk. Izgatottan szagolgatott, és nyalogatta az arcomat, és a kezeimet. Halkan nyüszített, a farkát csóválta, és boldogan csaholt
 Liam szólalt meg a fejemben.
- Vámpírszagod van!
- Oh… biztosan a nénikéim miatt. Anya szerint sok időt töltöttek velem, amíg nem voltam magamnál.
- Nem, ez a te illatod! – bizonygatta a farkas.
- Biztosan tévedsz! – motyogtam, miközben feltápászkodtam a földről. – És miért is nem jöttél el hozzám? – vontam kérdőre, csak azért, hogy ne mondogassa tovább, hogy vámpírszú vagyok, hiszen én magam is láttam, hogy még mindig nincs valami jó állapotban.
- Mentem volna, ha tudok! – Liam bűnbánó szemeket meresztett rám, összehúzta magát, miközben a földre feküdt, és szívszaggatóan nyüszített.
- Innod kellene a véremből. – mondtam a lehető legkomolyabban.
- Nem! – mordult rám.
- Ó, dehogyis nem! – Ledobtam a kabátomat a földre, a pulóverem ujját feltűrtem a könyökömig, majd a csuklóm belső felére haraptam. A vér két kis pontban kiserkent a bőröm alól, és a földre csöpögött. – Gyerünk! – Liam felé nyújtottam a karomat. - Igyál!
 Liam rám hunyorított, és vérző csuklómhoz fordult. Lassan elkezdte lenyalogatni a sebről a vért. Még néhány percig a csuklómat nyalogatta, amíg be nem zárult a seb. Már is láthatóak voltak rajta a változások. A bundája fényesebb lett, már nem volt olyan sovány, és az orra is nedvesen csillogott.
            - Szóval? Hogy érzed magad?
            - Most már sokkal jobban! Nagyon hiányoztál! – felvettem a kabátom a földről, és mellé kuporodtam. Liam összegömbölyödött, a fejét az ölembe tette a lábait pedig kinyújtotta mellettem.
            - Mi történt, amíg nem voltam veled?
            - Uhh… hát elég sok minden. – vettem egy mély lélegzetet, mielőtt elkezdett volna belőlem ömleni a szó. – Mikor magamhoz tértem, itt volt egy boszorkány is. Rachelnek hívják, és Josh húga. Azt állítja, hogy emlékeznem kellene rá, és, hogy nagyon jó volt a kapcsolatunk. Azt nem mondta, hogy honnan ismerjük egymást, csak, hogy közel álltunk egymáshoz. Látom rajta, hogy fájdalmat okoz neki, hogy nem ismertem fel, és bűntudatom van miatta. Dühös vagyok magamra, amiért csalódást okoztam neki, pedig nem is ismerem!
  Mostanában rémálmaim is vannak, Valami Jóslatizéről, egy síró csecsemőről, és arról, hogy apát Claw kínoztatja. Csak ott áll fölötte, és mindenféle zagyvaságot hord össze. Apa meg csak azt mondogatja, hogy nem árulna el engem. Ennek semmi értelme!
 Tegnap este sétálni mentünk Joshsal, én meg megijedtem és annak a vérfarkasnak néztem… tiszta hülye voltam! Aztán… megcsókoltam. – Liam erre felkapta a fejét. – Most meg mi van? Hát nekem már ezt sem szabad? – A farkas visszahajtotta a fejét a lábamra, de láttam rajta, hogy valamin erősen gondolkodik. – Szóval megcsókoltam, és most nem tudom, hogy mit gondoljak…
            - Szereted? – kérdezett közbe.
            - Azt hiszem…de…
            - Hát akkor…? – tanácstalanul megrántottam a vállam. – Van még valami?
            - Csak annyi, hogy fogalmam sincs, hogy mi vagyok. Nap közben tiszta hulla vagyok, mást se csinálok, csak eszek, és alszom, eszek és alszom… Te meg most azt mondod, hogy vámpír szagom van. Liam, mi történik velem?
 Liam nem válaszolt, úgy tűnt erősen gondolkodik valamin, vagy pedig elaludt…
            - Mennyi lehet az idő? – Kérdeztem valamivel később. Hátra fordultam (kelet felé), hogy lássa az ég alját. – Mindjárt fel kel a nap. Liam, visszajössz velem?
            - Persze. – válaszolta szórakozottan.
 Már éppen mondani akartam, hogy indulnunk kellene, amikor kellemetlen érzés lett rajtam úrrá. Borzongás futott végig a gerincemen, és melegem lett. Úgy érzetem, hogy menekülnöm, kell, hogy el kell bújnom. A bőröm kellemetlenül húzódott. Lassan felálltam, és a napfelkelte felé fordultam. Szörnyű érzés lett úrrá rajtam. Amit a nap a látóhatár fölé ért, és a bőrömre vetült a fénye, be kellett hunynom a szemem a fájdalomtól. Az arcom elé emeltem a kezem, és csak akkor vettem észre, hogy a bőröm füstöl, és kezd felhólyagosodni. A barlang felé vetődtem. Liam meglepetten fordult utánam, hogy megnézze mi a bajom. A barlang mélye fejé rohantam, és kétségbeesetten kaptam a kabátom az arcom elé. Amikor már olyan sötét volt körülöttem, hogy alig láttam valamit, megkönnyebbülten fújtam ki a levegőt, és elterültem a földön. Izzadságtól gyöngyöző homlokom a hideg kőhöz szorítottam. Hirtelen ólmos fáradtság lett úrrá rajtam. Liam odarohant hozzám, és megnyalogatta égő arcomat. Fájdalmasan szisszentem fel.
            - Liam hívd ide anyát! Kérlek, siess! –Nyögtem fájdalmasan, a sírás küszöbén. Liam néhány másodpercig tétovázott, aztán gyors léptekkel indult a napfényre.
 Néhány percig még ébren feküdtem, majd nyugtalan álomba merültem. Arról álmodtam, hogy a napba sétálok, és lángra lobban a bőröm. Félelem lett úrrá minden porcikámon, még álmomban is. Nem akartam úgy végezni, mint álmomban.

2 megjegyzés:

  1. Szia! Örülök, hogy hoztad a frisst. :D Sajnos csak most tudtam írni. Bár őszintén szólva nem értem miért kezd vámpírrá változni Emily és, hogy miért nem látogatja meg Josht. És ha már Joshnál tartunk nagyon sajnálom szegényt :( Remélem jól fog alakulni az átváltozás és mihamarabb kiderülnek a titkok Em apjáról.
    Puszi : Smile

    VálaszTörlés
  2. Szia! Emily nem fog átváltozni:)) Ő ilyen lesz, ezt majd a következő fejezetben meg fogom magyarázni! Ami pedig Josht illeti: Emily zavarodott, és nem érti önmagát, és a cselekedeteit. Szereti Josht, de nem érti, hogy miért ennyire.Szüksége volt valakire, akivel őszinte lehetett, és ugye Joshnak nem mondhatta ezt el:))
    Puszi:))

    VálaszTörlés