3. fejezet - Farkas-vérfarkas

Na sziasztok! Bocsi, egy „kicsit” sokáig tartott, míg meghoztam a frisst, de nem volt időm, és úgy néz ki, hogy ezután is csak hetente egyet tudok hozni. Persze, ha lesz időm, hozok többet is, de most nem nagyon érek rá… L
Na akkor jó olvasást, és komizzatok! J

 Kellemetlen előérzettel léptem ki az ajtón Liam-mel a sarkamban. Farkasom hatalmas aranybarna szemeit rám függesztve kért „engedélyt” az átváltozásra. Egy bólintással jeleztem, hogy már tényleg itt az ideje az indulásnak. A következő percben egy hatalmas, ébenfekete farkas állt előttem. Élvezettel túrtam bele sűrű, selymes bundájába, míg ő nedves orrát kipirult arcomhoz nyomta.

            - Indulás, még mielőtt Andrew visszaér! Az száz, hogy nem engedne el egyedül! - tettem hozzá, mintegy zárójeles megjegyzést, majd felpattantam útrakész Őrzőm hátára.

 Liam mély levegőt vett és mielőtt elindult, tekintetemet keresve nézett hátra. Hamiskás mosolyt erőltettem az arcomra, bár ez most nem volt túl nehéz, csak a néhány másodperc múlva kezdődő száguldásra kellett koncentrálnom.

 Az eszeveszett tempó mindig is a kedvenc időtöltéseim egyike volt, de Liam mellet csak még jobban felerősödött bennem a „kellemes időtöltés” iránt érzett „szeretetem”.

 Farkasom nesztelen léptekkel suhant a kihalt tájon. A Hold sápadt fénye meg-megcsillant fekete bundáján, melyet játékosan borzolt a szél. Gyönyörű állat! Arányos, izmos test, aranybarna szemek, fényes, fekete bunda, hatalmas, hegyes, fehér fogak.

 Az Őrzők a legtisztább, legszebb teremtmények, de Liam még közöttük is különlegesnek számít. Ők amolyan védelmezők, de semmiképp sem a beosztottjaink. Nem parancsolhatunk nekik, nincs jogunk hozzá. Sosem a Vadász választja az Őrzőt. Az Őrző választja a Vadászt, ha érdemes rá. Az utóbbi időben egyre ritkábban társul a két faj. Épp ezért hatalmas megtiszteltetés, ha egy Őrző kiválaszt. Liam engem választott, amiért méltán lehettem volna büszke, de nem annak nevezném, amit éreztem. Sokkal inkább bizonyítási vágynak. Vágy, hogy bebizonyítsam magamnak is, hogy érdemes voltam erre a hatalmas megtiszteltetésre.

 Liam már családtagnak számít. Ő a mindenem. A legjobb barátom, a testvérem, és apám helyett apám, ha éppen arra van szükségem.

 Persze Andy is nagyon közel áll hozzám, és tényleg a barátom, a testvérem, még is Liam-et nevezném a legjobb barátomnak. Vele nem érzem szükségét, hogy elrejtsem a fájdalmam. Nem kell attól félnem, hogy az én elfuserált lelkiállapotom őt is hasonló helyzetbe sodorja. Ő szeret és érthetetlenül erős kötelék fűzi hozzám. Mintha egyek lennénk. Egy lélek két testbe zárva, és én mégsem féltem, hogy ugyanúgy megkeseredik, mint én. Nélküle már nem élnék. Szívem minden egyes milliméterét úgy ismeri, mint más a tenyerét. Nem segíthetett, mégis… könnyebbé tette az elfogadást. Segített magammal megbékélnem. Igaz, még nem sikerült, de azt hiszem jó úton haladok afelé, hogy ne úgy gondoljak magamra, mint genetikai zsákutca, na és persze, hogy mások ne csak egy érzelmi hullát lássanak bennem. Ő élni tanít!

            - Liam, kérlek, lassíts! Már nem vagyunk olyan messze.

 Liam engedelmesen lassított, bár nem lett volna muszáj. Ha valami van a közelben ő biztosan megérezte volna, és akkor már messze járnánk. Nagyon féltett. Legszívesebben a széltől is óvott volna, csakúgy, mint akárki a családból, viszont ő nem idegesítő módon tette ezt. Inkább velem volt, és úgy vigyázott, rám, nem úgy, mint a többiek, akik a kötelességemet sem hagynák teljesíteni, és ha rajtuk múlna, egész nap otthon dekkolnék, és csoki fagyit, na meg vért felváltva tömnék magamba.

 A látomás által keltett félelmem egy cseppet sem enyhült, sőt! Megfeszített idegszálakkal pásztáztam a terepet, és minél közelebb értünk a végcélhoz, annál inkább eluralkodott rajtam a rettegés. Mi van, ha tényleg meghalok?

 Megborzongtam a gondolatra, hogy talán ez az utolsó éjszakám, de aztán a saját hülyeségemen felháborodva ugrottam le Liam hátáról. Még a végén elhiszem, hogy meghalok, aztán… kitudja?  Mostanában egyre inkább úgy tapasztaltam, hogy a gondolatnak nagy hatalma van, ennél fogva sem szeretném ezen törni a fejem, na meg ki szeret a halálára gondolni? Senki! Legalábbis a normális, túlélési ösztönnel rendelkező emberek biztosan nem. Azt hiszem…

 Egész úton különféle nyugtató jellegű gondolatokkal próbáltam meggyőzni magam arról, hogy nincs mitől félnem, de nem nagyon ment. Ráadásul még az is piszkálta a fantáziámat, hogy vajon mi lesz az egész Theo-Sarah ügyből. Mert, hogy nem dicséretet kapunk az is biztos! Már csak azt kellene megálmodnom, hogy mi lesz a büntetés… Az tuti, hogy idegtépő egy feladat ilyen problémák mellett a vadászatra koncentrálni, de… van más választásom? Nincs hát! Miért is lenne?!

 Lassan elértük a város határát, ahonnan Liam már normális méretet öltve követett. Keresni akartam egy régi raktárépületet, melyben megszállhatnánk addig, amíg levadászom azt a mocskot, de Liam megelőzött. Már ki is nézett egyet. Egy üres és régi, a közvilágítástól mentes, használaton kívüli utcában volt. Tökéletes! A lehető legjobb fogás!

 Az utca teljesen kihalt volt, csak néhány hajléktalan lézengett a környéken.                    

 Az ajtót egy vastag lánccal és egy óriási lakattal zárták be. Minthogyha ez bárkit is vissza tudna tartani… Jó, beismerem, egy embert tényleg visszatartana, de akkor is! Velem is számolni kell!

 Egy egyszerű mozdulattal téptem le a láncot a hatalmas, kétszárnyú ajtóról, amik aztán fülsértő ricsajjal hullottak a földre. Óvatosan léptem be az üres terembe. Mindenütt por, kosz, üres kartondobozok, régi, törött, félig elrohadt raklapok. Az ablakokat betörték, így a galambok, és ki tudja még milyen fajtájú madarak lephették el az egészet. Amerre mentünk, ijedt kis állatok szálltak minden lehetséges irányba.

            - Hát ez csúcs… minden tiszta madár… ürülék, kosz, és… és egyszerűen szörnyű! – megadóan sóhajtottam fel, majd felborzoltam Liam fején a bundát. – Hát… legfeljebb nem alszok néhány napig… csak kibírom, nem?

Velőtrázó sikoly szakított félbe minket.

            - Na, tessék!

 Ledobtam a táskámat a földre és rettegve indultam meg a hang irányába. Liam kitartóan követtet, bár megmondtam, hogy maradjon ott, csakhogy nem hallgatott rám. Soha, senki nem hallgat rám!

Friss vér szaga terjengett az áporodott levegőben. A kukák tartalmának bűzével keveredve nem túl kellemes összhatást alkotott a vérszag, viszont ennek ellenére is összefutott a nyál a számban.

 A fiatal vérfarkas a harmincas évei elején járó nőt marcangolta szét, figyelembe sem véve, hogy társasága akadt… Tipikus ősbarom!

 Az ismeretlen anyagból, kelta boszorkánymesterek által készített gyönyörű kard már a kezemben volt, készen a harcra.

            - Liam, tűnj el innen! – morogtam ellentmondást nem tűrő hangon. – Menj már!

 A dühödt fenevad vicsorogva kapta felém fejét, majd „vacsoráját” otthagyva abban a megtiszteltetésben részesített, hogy nekem szentelte minden figyelmét.

A vértől csomókba ragadt szőre minden lehetséges irányba meredezett. A szemei kékek voltak, gyönyörű kristály kékek.

 Görcsösem szorongattam kardom markolatát, és hegyét a vérfarkasnak szegeztem. Nem menekülhet! A farkas lassan támadóállasba ereszkedett, miközben egy pillanatra sem engedte el tekintetem. Az egész helyzet bizarrságát még a farkas higgadtsága is bonyolította. Legalábbis számomra.

 Az újszülöttek mindig forrófejűek, nem tudnak gondolkodni. Lehetetlen abban az állapotban ésszerűen gondolkodni. Az önuralomnak nyoma sincs bennük. Ők már nem emberek. Szörnyszülöttek, éjszakai ragadozók, gyilkos fenevadak, akik csak is a vérre vágynak, semmi másra!

 A nő még nyöszörgött néhányat, aztán megállt a szíve és meghalt. Mi lett volna, nem tépi szét, csak megsebesíti, ez által pedig megfertőzi? Nekem kellet volna vele végeznem, amíg még ember. Teliholdkor, sőt… soha nem tanácsos fertőzöttet hagyni magunk után!

 A szörnyeteg hirtelen megindult felém. Egy pillanatra megijedtem, aztán elrugaszkodtam a földtől és míg a farkas elszáguldott alattam, sikerült megsebeznem a hátát. Neki szinte csak karcolások voltak, de sok ilyen kis karcolás, sok vérveszteséget is jelent, ami a legyengüléshez vezet, az pedig kapóra jött volna most…

 Egy biztos, ilyen erőset még nem láttam. Lehetséges, hogy a barátunk egy felmenője vérfarkas volt, és most, hogy megharapta egy, felerősödtek benne ezek a gének, vagy… nem tudom. De ahhoz kétség sem férhet, hogy újszülött. Túl nagy feltűnést keltett, bár azt még mindig nem értettem, hogy meglepően erős önmegtartóztató képességének ellenére miért tette. Viszont csapzott bundáján, és fehér, fejletlen, viszonylag kisméretű fogain egyértelműen látszik, hogy fiatal, talán néhány hónapos…

 Villámgyorsan megpördültem a tengelyem körül, amint földet értem és ismét az állatnak szegeztem a kardot. Jobb szerettem így gondolni rájuk. Állatok. Így valamelyest könnyebb volt végeznem velük.

Már az is szemben állt velem, és körözni kezdett körülöttem, mint ragadozó az áldozata körül. Követtem a farkast, végig tartottuk a szemkontaktust. Négy lábra ereszkedve körözött velem, mintha csak táncot lejtenénk, de csak… távolról, na meg gyilkos szándékkal.

Nem fért bele a fejembe, hogy honnan ez a fene nagy önuralom? Még mindig…

Valahol a távolban farkasüvöltés hangzott fel. Ezer közül is megismerném a hangját:

            - Liam… - motyogtam elfúló hangon.

 A vérfarkas a hang irányába fordult, ezzel néhány másodper előnyt adva nekem.

A kardot a magasba emeltem és a köztünk lévő pár lépés távolságot áthidalva lesújtottam a figyelmetlennek tűnő állatra.

 Tévedtem, nagyon is figyelt. A penge elől kitérve félre ugrott, karmaival végig hasította a karomat. A fájdalomtól hangosan felüvöltöttem és kiesett a kezemből a kard. A farkas morogva, négy lábon közeledett felém. Nem nyúlhattam a kardért, túl messze volt. Támadó testtartást vettem fel; rávicsorogtam a farkasra. Lassan, óvatos léptekkel hátráltam, és azon törtem a fejem, hogy mit tegyek, amikor Liam jelent meg az egyik ház tetejétől leugorva – pont abból az irányból, ahonnan az előbb a farkasüvöltést hallottuk –, és a vérfarkasra vetette magát, az pedig egy pillanatra mintha megijedt volna, de aztán belemarkolt hatalmas farkasom nyakán a szőrbe, és messzire hajította. Liam nagy puffanás és fájdalmas nyöszörgés kísértetében ért földet. Nekem ennyi idő is elég volt arra, hogy felkapjam a kardot és lecsapjak arra a szörnyetegre.

 Még időben elugrott a kard elől, de sikerült egy hosszú mély vágást ejtenem az oldalán. A megsebzett fenevad dühösen felüvöltött, majd az ellenkező irányba kezdett rohanni.

 Nem követtem, csak a földre ejtettem a kardot, és Liam-hez rohantam. Nyaka mindkét oldalán mély karom nyomok éktelenkedtek.

            - Liam! – kiáltottam kétségbeesetten, attól félve, hogy leveszíthetem. – Ne félj, itt vagyok, meg foglak menteni!