2. fejezet - Baljós előjelek

Az és a valóság határai elmosódottakká váltak. Ébren vagyok, vagy ez megint csak egy álom? Egy álom, ami vagy beteljesül vagy nem? Mi van, ha csak egy beteges képzelgés, én pedig megtámadok valakit? Nem mozdulhatok! Nem tehetek semmit, az a legbiztosabb! És ha nem álom? Mi van, ha valóság? Mi van, ha nem csak az elmém torzszülöttje?

 Nem látok. A képek és színek hagyta űrt velőtrázó halálsikolyok töltik ki. Érzek valamit… De mit? Azt hiszem… azt hiszem vágyat. De mi után vágyódom?

 Ez az, meg van! Ölni akarok! Bosszút állni! De miért? Vagy inkább… kiért? Valami fáj… éget belül. Kicsit olyan érzés, mint amikor nyáron leégsz, aztán akkor fekszel ki a napra, amikor a sugarai a legkegyetlenebb módon égetnek. A csontjaimig hatol a fájdalom.

 Mi ez? Nem múlik... Egyre erősebb!

Vizet!

 Az sem jó, csak mint a langyos láng, haszontalan!

 Újabb sikolyok. Lehet, hogy én üvöltöm a fájdalmam a sötétségbe? Nem tudom. Nem érzem, hogy fájna. Semmit sem érzek. Valaki kétségbeesetten sikolt a közelben.

            -Maradj velem! –kiálltja újra és újra. – Maradj velem!

Mi történik? Most nem én vagyok az, aki öl? Nem… Én  vagyok az, aki meghal!

Beszélgetés foszlányok. Mindenütt őket hallom… de kiket?

            -Miért ilyen hideg?

            -Anya, nem hallom!

            -Mi folyik itt?

Összefolynak a szavak. Egyre gyorsabban beszélnek. Nem értem…

            -Emily! -Valaki erőteljesen rázogatott. -Emily! Térj magadhoz!

 Valaki sír... Keservesen… Várjunk csak!

Én sírok!

De ki ölelget?

Mélyen beszívtam „támadóm” illatát. Theo...

            -Mit láttál? – kérdezte kíváncsiskodva, miközben én azon ügyeskedtem, hogy eltüntessem az arcomról nem kívánt „vendégeimet”. Vérszag csapta meg az orromat. Az orrom is folyik. Remek!

            -Adnál egy zsepit? – kérdeztem, és alaposan végigmértem bátyámat. Azonnal felfedeztem a véres foltot a pólóján, a mellkasa bal felénél, kicsivel a szíve fölött.

            -Mi történt? – meglepetten nézett rám. Kis időbe telt, amíg rájött, mire gondolok.

            -Emily, te vérzel… nem én… - mondta, mire hangosan zihálni kezdtem.

            -Nem… nem, az nem lehet! Nem! Az lehetetlen! Nem lehet igaz!

 Kiborulásomnak egészen egyszerű oka volt. Megálmodtam a saját… azt hiszem, halálom. A jövőbelátás képessége elég ritka. Nem olyan, mint mondjuk a gondolatolvasás – bár ez a képesség eléggé elkorcsosult, így inkább csak az érzelmek érzékelése maradt meg, amit minden vadász megkap születésekor – vagy a vámpíroknál a szugerálás. A gondolatolvasást nagyon gyengén örököltem, csak az embereket, azokat is elég nehezen érzékelem, a szugerálás képességét, padig sajnos csak hírből ismerem.

 A „látomásaim” többnyire álom formájában jelentkeznek, ilyenkor az orrom is vérzik. Nagyon megerőltető dolog a jövőbelátás, ráadásul nem is túl megbízható.

 A jövő folyamatosan változhat. Nincs kőbe vésve semmi. Viszont az még is csak ijesztő, ha az ember a saját halálát látja előre…

 Megtöröltem az orromat, és a mosdóba mentem. Elég siralmasan festettem. A hajam kócos, az arcom véres, a pizsamám pedig csurom víz volt.

            - Szánalmas… - motyogtam magam elé.

            - Mit láttál? Az előbb még elég ijedtnek tűntél.

            - De nem voltam az… csak meglepődtem.

            - Na persze – mondta az e-betűket hosszan elnyújtva, hogy ezzel is nyomatékosítsa, nem hisz nekem.

            - Akkor ne higgy nekem! Nem vagyok kíváncsi a véleményedre! Jut eszembe… miért is jöttél? Mármint nem hinném, hogy csak úgy, viccből.

 Theo idegesen túrt a hajába, majd kiment a fürdőből, és meg sem állt, amíg oda nem ért a nagy, földig érő ablakokhoz.

 Tényleg… hogy is kerültem én ide? Néhány másodpercnél nem méltattam többre a kérdést. Biztosan Andrew – könyveltem el magamban, és újra Theonak szenteltem minden figyelmem.

 Most hogy jobban megnéztem elég furcsán viselkedett. Az ablak előtt, előre-hátra dülöngélve várta, hogy csatlakozzak.

 Kétségbeesés. Megbánás. Félelem. Féltés.

         - Theo…

         - Kérlek, adj egy kis időt!

         - Jól van… akkor én melyek, és… és felöltözök – mondtam, és bemasíroztam a gardróbomba.

Minek nekem ennyi ruha? Fogalmam sincs…

 Fogtam egy farmert, egy fekete trikót és természetesen alsóneműt, és átmentem a fürdőbe. A hajamat egyszerűen összefogtam, de néhány tincset hagytam, hadd lógjanak az arcom körül.

 Egész öltözködés közben azon gondolkodtam, hogy vajon miért lehet Theo ennyire kiborulva. Na és persze én mennyire leszek kibukva rá, ha megtudom. Felvettem a csizmámat is, majd félve indultam szoborrá merevedett testvéremhez.

         - Theo… Theo? Theo! – egyre csak a nevét ismételgettem, de semmi válasz. Egyre ingerültebb lettem.

         - Tudod mit? Csak annyit mondj, hogy anya és a nagyi jól vannak, és már itt sem vagyok!

Karba tett kézzel álltam és mereven bámultam Theo arcát.

         - Gabrilel! – erre felkapta a fejét, és dühösen meredt rám.

         - Erre bezzeg figyelsz…

Hosszan fújta ki a levegőt a tüdejéből, majd nehézkesen belekezdett mondandójába.

         - Tudod… ugye mi már együtt vagyunk egy ideje Sarah-val.

         - Igen és? – kérdeztem az és-t elnyújtva, amivel türelmetlenségemet próbáltam kifejezni.

         - Néhány napja együtt voltunk és…

         - Részleteket nem kérek!

         - Em, kérlek!

         - Jó, jó! Befogtam!

         - Kösz. Szóval kicsit elragadott a hév és megharaptam…

         - Hogy mi? – sipítottam.

         - Nem akartam, csak… tudod, szokták, én meg annyira akartam őt, és… és… nem akartam olyan erősen! Tényleg, úgy sajnálom!

         - Hé, ezt ne nekem mondd! Mondd a Tanácsnak, ha átváltozik!

 Nagyon elharapódzott az átváltoztatások száma, épp azért új szabály, hogy a fertőzötteket is meg KELL ölnünk. Persze ez jóval megnehezíti a dolgunkat, de mi mást tehetnénk? Ha ellenszegülünk, meghalunk, épp ezért inkább megtesszük, amit „kérnek”, hogy a saját életünket mentsük. Ez viszont nehéz eset. Theo nem ölné meg Sarah-t.

         - Idejövök bíztatásért, erre ezt kapom! Csúcs! – morogta Theo elég ingerülten. Egyáltalán nem féltem, ennek ellenére hátráltam egy lépést.

         - Igaza van – mondta Andy, aki ezzel a mondatával bekapcsolódott az amúgy is cikis beszélgetésbe. Nagyszerű! Így is eléggé feszéjezett a téma, de most…

         - Andrew, ehhez tényleg semmi közöd… - figyelmeztette drága jó testvérem, akinek pillanatnyilag iszonyatosan hálás voltam, amiért rászólt Andyre. Köszönöm!

         - Jó, jó! Én csak… - védekezőn emelte maga elé a kezét, de nem engedtem, hogy folytassa.

         - Andrew, bocs, de igaza van.

Ezt a sértődött pofát! Nem hiszem el! Még ő duzzog! Ehhez, ha valakinek lenne joga, az én vagyok! Amúgy is idegesít a téma, erre még Andrew is hisztizik!

         - Te nyugodj meg! – mutattam Theora – Te pedig húzz el, amíg szépen mondom! – fordultam Andrew felé.

         - Látomása volt – kotyogta ki Theo.

         - Fogd be! – förmedtem rá, mire Andrew sokat sejtetően felsóhajtott.

         - Ahh! Akkor értem. Bocs! Na én léptem! – mondta, és magához szorított.

         - Tegyél le! – mondtam mérgesen. Erre Andy kuncogni kezdett. – Hahaha! Nagyon vicces! Na, húzz innen!

         - Jól, van na! Már itt sem vagyok!

A következő pillanatban már csak jellegzetes illata bizonyította, hogy néhány másodperccel ezelőtt, tényleg itt volt.

         - Hát… bocs, de nekem most mennem kell...

Theo csalódott képet vágott. Na, tessék! Ezt neked Emily!

         - Tényleg mennem kell!

         - Jó, jó, menj csak!

/Sarah/

 Nem tudtam elaludni. Úgy hiányzik!

         - Norah…

         - Nyugodj meg, nem sokára visszaér.

 Ő mindig olyan kedves! Ha belegondolok, hogy egyszer az anyósom lesz, melegség tölti el a szívem.

         - Látod? – kérdezte. Biztosan megérezte a nyugalmat, ami elárasztott.

Hajnali fél öt… már vissza kellett volna érnie.

Hirtelen Theo toppant be az ajtón és rögtön hozzám sietett.

         - Hogy vagy? – kérdezte. Még csak nem is köszönt…

         - Neked is szia!

         - Bocsi, de nagyon aggódtam.

         - Én most megyek. Megnézem anyámat – mondta közben Nor, és hagyott minket beszélni.

         - Határozottan jobban!

         - Ennek igazán örülök! – válaszolta, de azon felül, hogy tényleg láttam rajta az örömöt, eléggé nyúzottnak tűnt. Biztosan Emily…

         - Emily nagyon mérges volt? – kérdeztem kicsit félve. Nem akartam, hogy miattam veszekedjenek.

         - Hát… igazság szerint elég furcsa volt. Megint látomása volt, de nem akarta elmondani, hogy mit látott… - nem hagytam, hogy befejezze. Erről le kéne szoknom…

         - Ezen mi a furcsa?

         - Nem, ez nem furcsa – forgatta a szemeit és én rögtön elszégyelltem magam. - Az a furcsa, hogy az egyik pillanatban még halálra van rémülve, a következőben meg pont olyan cinikus, mint bármikor máskor.

         - Emilynél ez nem új, ha jól tudom…

 Hát igen… nála ez tényleg nem volt új. Sokszor úgy tűnt, Emily nem képes vagy… vagy nem akar szeretni. A cinizmusa pedig…! Bárcsak rátalálna a társára! Olyan jó lenne, ha ő is beleszeretne valakibe!

 Viszont ezen most semmi kedvem agyalni. Különben sem az én dolgom. Mondjuk, azért sajnálom, de nem tehetek ez ügyben semmit.

 Valami sokkal sürgetőbb dolgom akadt. Még mielőtt Theo bármit is tehetett volna, ajkaimat az övéire nyomtam és az ölébe másztam.

 Olyan jó érzés volt, ahogy ajkai egyre követelődzőbben falták az enyémeket! Jobb kezemmel a hajába túrtam, hogy közelebb húzzam magamhoz, ekkor viszont Theo közbelépett és eltolt magától.

Szúrt a szívem és könnyek gyűltek a szemembe. Visszautasított!

         - Theo, ezt most nem gondolod komolyan?! – kérdeztem hisztérikusan, és kicsordultak az első könnycseppek.

         - Sarah…

 Az arcomat két tenyere közé fogta, de én ellöktem a kezeit.

         - Önző vagy! Bele sem gondoltál, hogy ez nekem fáj?!

         - Én csak meg akarlak óvni!

         - Hogy jössz te ahhoz, hogy megmondd, mi nekem a jó?! Ha azt gondolod, hogy ez jó nekem, nagyot tévedtél! Ennél rosszabbat nem is tehettél volna! – üvöltöttem, majd kiviharzottam a nappaliból.

 Egy hisztérika vagyok… Viszont ettől függetlenül sem változik a véleményem!

 Kirohantam a verandára, onnan pedig a ház mögötti kis erdőbe szaladtam volna, ha „valaki” el nem kapja hátulról a derekam.

         - Ezt jól elcsesztem, mi? – suttogta a nyakamba, amitől kirázott a hideg.

         - El – nyögtem, és megfordultam az ölelésében.

         - Meg tudsz nekem bocsátani?

 Rám emelte gyönyörű tengerkék szemeit, miközben az ajkai vészesen közel kerültek az enyémekhez.

         - Szeretlek! – motyogta az ajkaimba, majd megcsókolt.

Ez a csók más volt, mint az előbb. Nem éreztem, hogy visszafogná magát. Végre!