6. fejezet

Kutyák!

Szasztóóóóók! megjött a friss! Ne haragudjatok, sokáig tartott tudom, de krpótlásként ez hsszabb lett, mint a többi. 18 oldal! Na jó, most már befogom! 

Ui.: KOMIZZATOK! /a dőlt betű visszaemlékezés/

        

 

- Mami!

            - Igen, Kincsem?

            - Én is meghalok egyszer?

Anyát váratlanul érte kérdésem. Leguggolt elém, mindkét kezét a vállaimra fektette, és úgy mosolygott rám, mintha valami mulatságos dolgot kérdeztem volna.

            - Már hogyan halnál meg? Te halhatatlan vagy! Te örökké fogsz élni! Kis butus!

            - De Nana – Így neveztem Annika nénikémet. -, azt mondta, hogy egyszer mindenki meghal. És azt is mondta, hogy Te is meg fogsz halni, meg Theo, Myst, Lucia és ő is. Szerinte számunkra mennyország sincs, mert gyilkosok vagyunk. Azt is mondta, hogy már Papi is biztosan meghalt. Szerinte nem sokára „át fogok kelni”.

            - Nana már öreg. Nem tudja, mit beszél.

            - De…

            - Nincs semmi de – mondta szelíden.

            - Mit jelent az, hogy „átkelni”? – mintha meg se szólaltam volna.

            - Emily! Erre ne is gondolj! Esküszöm, Annika soha többé nem mond ilyen butaságokat! – Puha tenyerével végigsimított az arcomon. Mosolygott, de láttam a szemében azt az elemi dühöt, amely minden anya szemében kigyúl, ha gyermekét baj éri. Anya arra tanított, hogy nem a fajunktól függ, hogy hová kerülünk. Szerinte tőlünk függ, hogy mi lesz az Átkelés után; hogy mi vár a Túlparton. Éreztem a számban haragjának keserű ízét.– Menj, játssz Liam-mel!

Vonakodva bár, de szót fogadtam, hiszen születésemtől fogva erre tanítanak: Anyám szava szent! Kiléptem az ajtón, és az erdő felé vettem az irányt.

            - Liam! – hívtam farkasom. Újra és újra, egyre halkabban kiáltottam, míg végül már csak suttogtam, de nem érkezett válasz. Vissza akartam menni a házba. szólni, hogy nem találom Liam-et. Alig tettem meg pár lépést, megláttam anyámat az ablakon keresztül, a lépcsőnél állt. Háromszor ráütött a korlátot díszítő fagömbre, majd fenyegető hangon az emeletre üvöltött.

            - Annika!

Sarah:

A napok csigalassúsággal teltek, és Emily semmi jelét nem adta annak, hogy magához óhajtana térni. Mindenki körülötte forog, ami nem is lenne idegesítő, ha nem lepték volna el a házat a különböző, furcsábbnál furcsább teremtmények. Eddig a pálmát egy Millos nevezetű alakváltó démon viszi. Hihetetlen fazon! A fura akcentusával, a kicsit lapos képével és a humorával, mondhatni azonnal levett a lábamról. Engem például Gabriel kicsi, bájos asszonykájá-nak nevezett.

Egytől egyig úgy beszéltek, mintha más korból származtak volna, ezért inkább meg sem kérdeztem, hogy hány évesek. Attól tartok, sokkos állapotba kerültem volna. A nap nagy részét alvással, evéssel vagy fürdéssel töltöm, így kevés kitöltetlen időm marad, de ilyenkor, mintha ólomnehezékek lennének az óramutatóra erősítve.

Az állapotom nem javult, és nem is romlott. Csak állandósult. Fáradékonyság, láz, émelygés, egyensúly problémák, ráadásul a folytonos tunyulástól és össze-visszazabálástól híztam. Nagyon látszik. Theo-nak kifejezetten tetszik, hogy egy kicsit kigömbölyödtem, de engem zavar. Férfiak!

És mindez még szinte semmi! Az a srác, Josh a frászt hozza rám. Nem is ismerik, és egyedül merik hagyni Emilyvel. Az meg úgy bámulja, mintha a világ nyolcadik csodája feküdne előtte az ágyon. Pontosan úgy, mint ahogy Theo is néz engem, csak egy kis megszállottsággal és birtoklási vággyal megspékelve. Félelmetes. Az pedig egy cseppet zavaró, hogy mindenki – Theot kivéve, persze – ferde szemmel néz rám, amiért ferdeszemmel nézek Joshua-ra. Theo nem bírja a srácot, ahogy én sem. Nem bízom benne. Őszintén szólva, félek tőle. Néha hallom, ahogy beszél Em-hez. Ha kérdezik, meg se mukkan. Magában motyog, a semmibe réved, és órákig képes így, mozdulatlanul ülni, Em kezét szorongatva. Mintha nyitott szemmel aludna. És az ingerlékenysége… Úgy őrzi Emilyt, mint kutya a csontját. Ha valaki közeledi, morog. Épphogy, csak nem habzik a szája. Amikor megkérdeztem erről Elois-t, egy roppant egyértelmű, másrészről viszont értelmetlen válasszal állt elő.

- A vérfarkas megfertőzte. Át fog változni. – Eddig tiszta.

- De miért bámulja Emilyt, mint valami megszállott pszichopata?

- Véleményem szerint Emily a társa. Olyan neki szegény lány, mint a nyugtató. Ha elválasztanánk tőle, Joshua ingerlékenysége sokkal rosszabb lenne. Megőrülne. – Mintha nem volna már így is őrült.

Theo folyton azt mondogatja erre, hogy nem tudhatjuk, és ha Elois lehurrogja, magában morog arról, hogy a nagyanyja vénségére mindenbe belelát olyan dolgokat, amik nincsenek is ott. Azt bezzeg senki nem árulja el nekem, hogy mit takar a társ kifejezés. Arra már magamtól is rájöttem, hogy a szót nem a szokványos módon kell értelmezni, de hogy pontosan hogyan… az már más tészta.

Álmosan pislogva igyekeztem a konyhába, hogy reggelizzek valamit. Kellemes illatok terjengtek az egész lakásban. Norah főz.

            - Szia! Mi jót főzöl? – kérdeztem, miközben kivettem egy almát a pulton terpeszkedő fonott kosárkából.

            - Hát te még élsz? – heccelődött. – Egyébként rántott halat. Remélem, szereted.

            - Háát… fogjuk rá. És Em hogy van? Lemaradtam valamiről?

Norah arca elkomorult, és összeszorította az ajkait.

            - Nem maradtál le semmiről – motyogta csalódottan. – Em… Emily csak fekszik.

Még mielőtt előbújhattak volna az aggódó anyai könnycseppek, Norah a szeméhez nyúlt, és alaposan megdörzsölgette őket.

            - Nor, tudod, hogy nem lesz semmi baj! Em erős, és túl makacs ahhoz, hogy meghaljon!

            - El sem hiszem, hogy ez történt! Kislány kora óta tanítjuk Őt. Bármit legyőzne. Erre egy nyomorult vérfarkas…!

            - Kétségbeesett, hiszen láttad Liam-et. És Ő sem legyőzhetetlen. Bárkivel megtörténhetett volna.

            - Tudom, de… áhh! És a ghoulok? Miért mentették meg? Elméletileg meg kellett volna enniük. Ez az egész, olyan zavaros!

Igaz, a világ sötétebbik oldalát illetően elég hiányosak az ismereteim, de a ghoulok-ról tudok egy s mást. Szürkés, nyálkásbőrű, hordákba verődött lények. Egy ghoul pártatlan, mindent megesznek. Harapással szaporodnak, ezért még a halhatatlanok is messziről elkerülik őket. Ők a Szövetség más lényeivel ellentétben nem választanak társat, de a hordához, amelyik megfertőzte örökké hűséges marad.

Elmélyülten gondolkodva haraptam a kezemben lévő almába, majd megfontoltan rágcsálni kezdtem a gyümölcsöt.

            - Tudod, hogy ehhez én nem értek. Csak azt tudom, hogy most nem az okot kell kiderítenünk, hanem az eredménynek örülni! Emily él, és most ez a legfontosabb!

Hálás mosolyt villantott felém.

            - Igazad van, és köszönöm! Ne haragudj, hogy neked panaszkodok!

            - Legalább hasznomat veszitek! Jut eszembe! Segíthetek valamiben?

Norah keze egy pillanatra megállt, majd óvatosan rám sandított.

            - Nem nagyon tudsz segíteni, de annak örülnék, ha benéznél Lily-hez!

Valószínűleg a döbbenet az arcomra is kiült, mert Nor azonnal magyarázkodni kezdett.

            - Joshua hívja így, csak tudod, rám ragadt.

            - Hát persze hogy… Ki más? – motyogtam magam elé, miközben Em szobája felé igyekeztem.

A Dilinyós még mindig Emily mellett ült, és a kezét szorongatta. Nem csodálkoznék, ha már porrá zúzta volna Em ujjait. Barátnőm rezzenéstelen arccal tűrte, hogy az a kretén a kezével szórakozzon. Ó, Emily, bár magadhoz térnél és bemosnál neki egyet! Dilinyós a szeme sarkából gyanakvón rám sandított, még a keze is megállt az ujjropogtatásban. Néhány másodpercnél azonban nem szánt rám többet, és visszatért megszokott tevékenységéhez. Mezit láb voltam, ezért a padlón nagyot csattant minden lépésem – ebben persze az is bene volt, hogy imádok a Kutyuli agyára menni. Mint valami skizofrén, úgy rándult össze a csattanásokra. Csaknem hangosan felkacagtam a gondolatra, hogy ha csak néhány másodperc erejéig is, de Dilinyós agyára mehetek. Komolyan szívderítő érzés!

Amikor odaértem az ágy végéhez vettem csak észre, hogy a sötétítőfüggöny még mindig az ablak előtt lóg, és arra vár, hogy az ő segítségével még jobban felhúzzam drága barátomat. Öt akkora csattanással, hogy talán a föld is beleremegett az ablaknál teremtem, és a függönybe kapaszkodtam. Egy fantasztikusan kivitelezett függönyelhúzást mutattam be! A lemenő nap fény elárasztotta a szobát. Idegbeteg barátocskám felmordult és az arca elé kapta a kezét. Egy pillanatra elgyengültem, és a szám sarka felfelé görbült, de időben elejét vettem a dolgoknak, és nagy önfegyelemről tanúságot téve nem nevettem el magam.

Többnyire így évődtünk egymással – pontosabban őröltem az idegeit. De hát, ha egyszer nincs más dolgom? Theo soha nincs itthon, a látogatók száma rohamosan csökken, és semmit se csinálhatok…

Unott kifejezést erőltettem az arcomra, majd ismét csattogásba kezdtem. Emy ágyáig meg sem álltam.

            - Nincs jobb dolgod annál, minthogy az én agyamat húzd? – kérdezte rezignáltan.

            - No mi az? Köhög a bolha? Hát te beszélni is tudsz?

Dühösen összeszorította az álkapcsát, és úgy meredt rám, mintha ott helyben le akarná tépni a fejem. Hihetetlen, hogy mennyire tudom élvezni ennek a csökött agyú vérfarkasnak a dühét!

Még vagy egy órán át idegesítettem drága barátomat, akinek egyre fogyott a türelme. Szerencséjére úgy hét óra fél nyolc körül fontosabb dolgom akadt.

            - Sarah! – kiáltottak a földszintről.

            - Ne haragudj Blöki, de mennem kell! Jó ujjropogtatást!

Ahogy méltóságteljesen kicsattogtam a szobából még láttam, hogy Dilinyóskám majd’ felrobbant a dühétől. Elragadó!

A nappaliban három gyönyörű nő állt egy más mellet. Középen egy vörös, a baloldalán egy fekete és tőle jobb oldalra megint egy vörös hajú szépség álltak.

Néhány percbe telt, míg észrevettem Theo-t a háttérben. Kérdő pillantást küldtem felé, mire ő bíztató mosolyt villantott. Ők lehetnek Annika, Lucia és Myst. Theo és Emily nagynénjei. A középső – ő tűnt a vezérnek. – komoly arccal nézett rám. Kecses lépést tett felém, majd az arcomra fektette az egyik tenyerét. A keze hideg és kőkemény volt. Alig bírtam visszatartani a feltörni készülő reszketést, de végül sikerült. Merészen a szemébe néztem, majd pár óráknak tűnő pillanat után elmosolyodott.

            - Igazén elbűvölő lány, jól döntöttél drágám!

            - Nem csak rajtam múlt – felelte kedvesem.

Nem értettem a beszélgetést, de nekem nagyon úgy tűnt, hogy nem is akarják, hogy értsem. A nő megint felém fordult, és kezet nyújtott.

            - Szervusz Sarah! A nevem Annika. Gabriel nénikéje vagyok.

Gabriel? Senki sem hívja így Theot, mert nem szereti. Gabriel volt az apjuk neve. A három vámpírnő pedig Gabriel testvérei. Annika a nővére, Lucia és Myst pedig a húgai.

A másik vörös kedves mosollyal arcán lépett hozzám, és azonnal átölelt.

            - Szia Sarah! Myst vagyok!

Myst az a fajta lélegzetelállító szépség, aki mindig, mindenkivel kedves, és a társaság középpontja. Azt hiszem, ő azok közé a vámpírok közé tartozik, aki belehalna, ha nem lenne tükörképe. Divatmániás, a köpenye alól kikandikáló márkás blúz alapján. Fürkész tekintetét elgondolkodó arcomra függesztette, majd kacagva Theo-nak kiáltott.

            - Szemfüles, kis emberlány! Dolor!*

Mi?

            - Öhm… Myst gondolatolvasó – magyarázta Theo értetlen tekintetem láttán.

            - Nem a vadászok a gondolatolvasók?

            - De igen – felelte Myst. – Csakhogy én…

            - Ez hosszú történet! – vágott közbe Theo. Megadóan bólintottam, majd a harmadik jövevény felé fordultam. Ő lehet Lucia.

Méltóságteljesen és egyben távolságtartóan felém bólintott, majd halkan a nevét mondta.

            - Lucia.

Nem túl bőbeszédű. Myst átölelte a vállam, és Norah felé fordult, ahogy a másik kettő is. Várakozón néztek rá, végül Annika szólalt meg.

            - Hol van Ő?

- A szobájában.

Norah további magyarázkodás nélkül indult az emeletre. A vámpírnők néhány lépés után megtorpantak.

            - Vérfarkas? – vicsorogta Lucia.

            - Nyugalom, Lucia! Norah bizonyára mindent el fog magyarázni! Igaz, kedvesem? – fordult ismét Nor –hoz.

            - Hát persze – nyögte leendő anyósom rövid fáziskésés után. – Ő…

            - Deus meus!** – szökött ki Myst ajkai közül. – Biztos vagy benne?

Kétségbeesetten nézett Norahra, aki határozott bólintással jelezte, biztos benne – bármi is legyen a téma.

            - Mi az, Myst? – lépett oda Annika tátott szájú húgához.

Myst nem szólt semmit, megindult Em szobája felé.

Myst berobbant a kis szoba csukott ajtaján, és a Dilinyóstól csak pár lépésre állt meg. Joshua felállt, és Mystre morgott. Az őrjöngő vámpír közelebb lépett, szinte összeért az orruk, és úgy üvöltött a Blökire.

            - Te korcs! Hogy mered? Takarodj innen!

Döbbenten szemléltem a kitörni készülő III. világháborút.

            - És ha nem, mi lesz, Büdöske? Az orrom alá lehelsz?

Myst felüvöltött, és ha Theo nem kapaszkodik nénikéje derekába, Dilinyósból valószínűleg csak egy undorító vérpaca marad a falon. De jó is lett volna…

Miután lecsillapodott egyszerűen az ágy másik feléhez lépkedett szerelmemmel a sarkában. Ájult unokahúga mellé ült, és homlokon csókolta. Végigsimított arcán, majd nyugodt mosollyal arcán Blökihez fordult.

            - Még nincs vége, Bolhazsák! – lehelte.

            - De nincs ám! – válaszolt Joshua.

Myst az ajtó felé indult, és ránk se pillantva elhagyta a helyiséget. Fura egy csaj!

Annika és Lucia aggódó arccal indultak húgocskájukhoz.

            - Szegény kislányom! – nyögte Annika, majd Em arcára fektette tenyerét. Blöki erre felmordult, és villámló tekintettel vizslatta a vámpírokat. Lucia sem volt rest, késlekedés nélkül rávicsorgott a Dilinyósra.

            - Nyugalom gyermekem! A saját vérem, csak nem bántanám! – csitította Annika a felbőszült vérfarkast. – Szóval Norah, mit keres itt a fiú?

            - Emily a társa.

Döbbent csend ült a helyiségre. Ez nem igazság! Mindenki tudja, hogy mit jelent az a társ cucc, csak én nem?!

Annika átadta helyét Lucia-nak, majd Nor-hoz fordult.

            - Szeretnék veled beszélni!

 Ann komoly kifejezéssel arcán kivonult a szobából Norah-t magával húzva.

       

Dolor!* : Okos!

Deus meus!**  : Istenem!