Szájzár!!! Jó olvasást, és kérem a komikat! :)
Sziasztok!
Sötét, ugyanakkor ismerős helyen ébredtem. Néhány pillanat után rádöbbentem, az ágyam alatt fekszem. Mivel apám vámpír volt, örököltem tőle néhány furcsaságot. Az egyik ilyen, hogy szívesen alszom alacsony, sötét helyeken – bár ők nem alszanak, hibernálódni szoktak, ami voltaképpen azt jelenti, hogy időnkét kómába esnek. Az ágyam alatti kuckó a kedvencem volt, egész kicsi korom óta. Ritkán használom rendeltetésszerűen a gyönyörű baldachinos fekvő alkalmatosságot. Csak ha muszáj! Inkább hatalmas sátorként szolgál.
Theo egészen nyugodtan alszik az ágyon is, sőt őt egy kissé zavarja furcsa szokásom, tudom – bár sosem mondta.
Nagy nehezen kikászálódtam az ágy alól, miközben azon morfondíroztam, hogy vajon miként kerülhettem oda? Biztos, hogy nem a saját lábamon tettem meg az utat idáig, de akkor…? A jó öreg Anglia partjai messze vannak Észak-Amerika bohém városaitól. Az utolsó emlékeim még a sikátorban történtek voltak, errefelé pedig nemhogy vérfarkasok, de sikátorok sincsenek!
Kellemetlen ürességérzet és hűvösség telepedett rám, mint egy vastag, fojtogató ködfátyol. Formátlannak, képlékenynek éreztem magam. Még az arcomat is megérintettem, hogy megbizonyosodjam, semmi baj. Látszólag minden rendben volt. Későn figyeltem fel az ágyam mellett, és az ágyamban terpeszkedő alakokra. Az ágyamban fekvő arcát nem láttam a szürkés függönyöktől, és a vastag takarótól, melybe bebugyolálták, de a másikban Josh-t véltem felfedezni. Aludt. Ilyen megnyugvást talán még soha nem éreztem. Tehát jól van. Furcsa, vérfarkas szaga volt, amit nem nagyon tudtam hova tenni, de rövid mérlegelés után arra a következtetésre jutottam, hogy biztosan a sikátorban történtek miatt lehet.
Éppen a függönyhöz igyekeztem, mikor anyám jelent meg az ajtóban, és belépett a szobába.
–Anya? Mi történt? – nem felelt, szenvtelen kifejezéssel arcán közeledett felém. – Anya…?
Átlépett rajtam! Egyszerűen előre helyezte a lábát, és átsuhant rajtam! Mélyülő döbbenettel és iszonyattal figyelem a kibontakozó eseményeket. Anya Josh-hoz lépett, és gyengéden a vállára fektette a tenyerét. Joshua erre megrezzent, és kinyitotta gyönyörű barna szemeit. Anya sajnálkozó tekintettel megszólalt:
–Ne haragudj rájuk! – kérlelte Josh-t. –Nagyon szeretik őt, csak meg akarják óvni!
–Tőlem? – morogta közbe Josh, félig lehunyt szemmel. Láthatóan fáradt volt.
–Nem ismernek Josh, ők nem tudják, hogy képtelen lennél bántani Őt! Engedd, hogy megtudják, ki vagy!
–Láthatóan azt is elég tudniuk, hogy mi vagyok… vagy leszek – szúrta közbe.
Anya összeszorította az ajkait, majd rövid töprengés után ismét megszólalt az ágyam felé bökve:
–Miért húztad el a függönyöket?
Josh elgondolkodott, majd nagyot sóhajtott, mintha félne kimondani a választ. Ekkor tűnt csak fel, hogy egyedül vagyok a fejemben. Letaglózott a hirtelen jött magány őrületes súlya.
Anya az ágyhoz lépett. Érthetetlen bajsejtelem fogott el. A nyakamat nyújtogatva araszoltam előbbre, hogy megtudjam, ki foglalta el a helyem. Nagyot nyeltem, és akkor megláttam… saját magamat! Megkerülve anyámat, a saját testem fölé hajoltam és valami ismeretlen, elveszett érzés töltött el. Nem lehet, hogy így legyen vége! Még nem állok készen!
Anya végigsimított az arcomon, mintha megérezte volna, hogy szükségem van rá. Éreztem puha érintését. Lehunytam a szemem, és egy pillanatig csak élveztem az ismerős érzést. Olyan sok mindent jelentett nekem! Az otthon melegét, a szeretetet, a békét, a biztonságot. Azt, hogy nem vagyok egyedül. Ebben az érintésben minden benne volt, amire abban a magányos pillanatban vágytam. Sírni akartam, de nem tudtam. Végül, amikor már nem bírtam a saját, öntudatlanul fekvő testem látványát, elindultam az ajtó felé.
A nappaliban a nénikéim, Annika, Lucia és Myst ültek egy-egy pohár frissen gőzölgő vérrel a kezükben. Megsajdult a szívem elgyötört arcuk láttán. Bár tudnák, hogy itt vagyok!
Andrew robbant be az ajtón, majd elkiáltotta magát.
–Norah!
Anya, sietős léptekkel indult Andy felé.
–Jaj Anrew! Nem tudnál egy kicsit halkabban üvöltözni? Sarah és Theo már alszanak! – korholta legjobb barátomat, mintha az anyja volna.
Andrew a szobám felé indult, és puszit nyomott anya arcára.
–Jó, jó! – válaszolta anyának.
Megpróbálnál nem Josh agyára menni? Így is ki van szegény!
–Jaj, szegény Kutyuli! – utánozta anyám hangját kedvenc házi vámpírom.
–Ne affektálj, csak hagyd békén Joshua-t!
Andrew felsóhajtott, majd továbbindult. Nem követtem. Most valahogy nem volt gusztusom a túlzott optimizmusához. Túlságosan letört voltam.
Az este további része eseménytelenül telt. Változatlanul láthatatlan voltam mindenki számára. Sok mindenre fény derült a hosszú éjszaka alatt. Nem voltam éhes, sem fáradt, levegőt sem kellett vennem, ezen kívül, úgy láttam nyugtalanítja a családomat a közelségem. Idegesítő, hogy azok, akiket a legjobban szeretek, ijedten rezzennek össze az érintésemre. Elképzeltem, hogy évszázadokig így bolyongok majd a világban, a magány végtelen mocsarába süllyedve. Nem túl fényes kilátások.
Forró érintést éreztem a bal kézfejemen. Az emelet felé néztem, majd rövid vívódás után kelletlenül megindultam. Minden lépcsőfok után meggondoltam, hogy jó ötlet-e felmenni, de a kíváncsiság nagyúr! És én nagyon kíváncsi voltam. A szobámba lépve életemben először akkor se tudtam volna mit mondani, ha valaki hall. Josh az ágyam mellett ült, és a kezemet szorongatta. Jó volt. Olyan megnyugtató, biztonságot nyújtó. Andrew a szoba másik feléből figyelte Őt villogó szemekkel. Elgyengülve néztem a fiúra, és ismét úgy éreztem, hogy mindennek vége. A mellkasomban tátongó üresség most még fájóbb volt.
Andrew zsebében rezegni kezdett a telefon. Mögé lopakodtam, és a kijelzőre pillantottam:
Rachel. Biztosan a barátnője. Kipattant az isteni szikra! Ha Rachel tényleg boszorkány, akkor talán valahogy el tudnám érni, hogy érzékeljen és segíthetne. A remény piciny sugarától, már is jobb kedvre derültem. Ó, bár sikerülne!
Andrew aggódással a hangjában szólt a telefonba.
–Szia, valami baj van?
–Nem, csak… furcsa érzésem van. Valami nincs rendben. Érzem! Kérlek, gyere ide! – kérlelte az ijedt női hang.
–Már is indulok, de pár órát még várnod kell. Ne haragudj!
–Miért, hol vagy? – kérdezte Rachel kétségbeesetten.
–Angliában. Tudod, Emily-nél. Még mindig nem tért magához.
Mesélt neki rólam? Nagyon fontos lehet számára a lány…
–Úgy sajnálom! Ne siess annyira, kibírom még pár napig! – jött a szomorú hang a vonal túlsó végéről.
–Most indulok! Erről nem nyitok vitát! – válaszolta Andy keményen.
–Biztosan nem akarsz még maradni? Megérteném! – a hangja megviseltnek volt, ez Andrew-nak is feltűnt.
–Nem, már is indulok! – mondta Andy ellentmondást nem tűrő hangon. – Akkor, szia! Nem sokára találkozunk!
–Szia! És köszi!
Andrew már majdnem lette a telefont, amikor Rachel hangját hallotta meg.
–Andrew!
–Igen?
–Szeretlek! – Andrew elmosolyodott.
–Én is téged!
Drága barátom lette a telefont, és lement a konyhába, ahol anyám ténykedett.
–Nor, mennem kell! Rachel nincs jól.
Anya megértően rámosolygott, megérintette Andrew arcát.
–Vigyázz magadra! Aggasztó hírek jöttek Washington-ból. Tudod, a ghoulok.
–Ja. Lehet, hogy azt érzi Rachel. Majd valamikor még beugrok. Lehet, hogy legközelebb őt is elhozom. Jó?
Anya elmosolyodott, majd Andrew mindkét arcára puszit nyomott, mintha a saját fia lenne. Rámosolygott.
–Már nagyon szeretném megismerni!
–Akkor majd… - Andy lebiggyesztette az ajkát, majd megrántotta a vállát. – Nem tudom. Amint tudunk, jövünk!
Megölelte anyát. Be kell, hogy valljam, féltékeny voltam Andy-re, mert ő képes volt rá, és én nem. Jó lett volna most megölelni anyát.
Anya felsóhajtott, majd elengedte fogadott fiát:
–Siess Rachel-hez! Már biztosan nagyon vár. Majd megmondom Theo-nak, hogy itt jártál!
–Jó! Szia Nor!
–Szia, Andrew!
–Végre! – sóhajtottam fel. Ha még sokáig így búcsúzkodnak, azt hiszem, hiszti rohamot kapok.
Indulás előtt odaintett a három vámpírnak, majd kilépett az ajtón. A háztól nem messze lévő szirthez gyalogolt még emberi tempóval, és bele vetette magát az óceánba. Ekkor gondoltam csak végig tervem hibáit. Hogyan fogom őt követni? Úszni így nem tudok.
Andrew után léptem, és nagyon erősen koncentráltam a vízre. Muszáj eljutnom Rachel-hez. Nincs más lehetőségem. Ez az utolsó esélyem, és én a végsőkig kitartok mellette!
Formátlan lettem, eggyé váltam a vízzel. Mindent éreztem, ami az óceánban volt abban a pillanatban. Mintha én magam lettem volna a víz. Megéreztem Andy-t. Mint kis gyertya lángja a sötét szobában, úgy világított ő maga is, és mutatta az utat a sötétségben. Az erőt követve, amelyet Andrew árasztott, úgy másfél órán belül Boston-nál szárazföldre értünk.
Fáradtnak éreztem magam, halványnak, de tudtam, még hosszú út áll előttünk. Vámpírom megtörölte az arcát, majd futásnak eredt. Gyönyörű tájakon vitt keresztül az utunk. Szerencsére tiszta volt az idő, de azt hiszem hideg. Furcsán, homályosan érzékeltem a hőmérsékletet. Mint amikor foghúzáskor érzéstelenítőt adnak és tudja az ember, hogy fáj, de nem érzi. Egyszerűen tudtam, hogy hideg van és kész.
A száguldozástól, mire elértük Raymond külvárosát, Andy nagyrészt száraz volt. A ruháinak kellemes óceánillata volt, amit nem nagyon tudnék meghatározni, de nekem az óceánt jutatta az eszembe.
Amikor beértünk Raymond-ba, Andrew óvatossá vált. Csak a háztetőkön közlekedett, nekem pedig olyan természetes volt, hogy átlebegek egyik házról a másikra, hogy szinte fel sem tűnt. Végig a legfontosabb kérdéseim egyikén törtem a fejem: Mi vagyok én?
Kísértet nem lehetek, mert nem vagyok halott, na meg kísértetek ugyebár nem léteznek. Más magyarázatot meg nem nagyon találtam a problémámra. A bolyongók létezését nem bizonyították, mert akik visszatértek abból az állapotból, amiben most én is vagyok, nem emlékeztek arra, hogy mi mindent csináltak nem tervezett pihenőjük során. Szóval… fogalmam sincs, hogy mi vagyok. Vicces.
Andrew leugrott az egyik impozáns méretekkel megáldott emeletes ház melletti sikátorba és elkezdett a falon fölfelé mászni. A hetedik, talán nyolcadik emeletnél megállt, majd megkocogtatta az ablakot. Hátrébb húzódtam, míg Andy bemászott. A szoba pont elnézett a szomszédos házak teteje fölött. Az odabent várakozó lány, vámpírom nyakába vetette magát, és forró csókkal üdvözölte. Az enyelgést egy zavart krákogással, és tiltakozó elfordulással kommentáltam – bár tudtam, észre se vesznek.
–Szia! – motyogta a lány barátom ajkaiba. – Hiányoztál… - nyögte.
–Jaj, hogy oda ne rohanjak!
–Te is nekem! Nagyon megvárattalak? – kérdezte Andy.
–Most már itt vagy, nem? Gyere, apa megint sokáig dolgozik. Csak hajnalban jön haza – búgta kacéran.
Az üdvözült képű fiút magával húzva indult az ajtó felé.
–És a barátod? Vele mi van? Már túl van a nehézségeken, ugye?
–Elméletileg, igen- válaszolta tömören. Rachel megborzongott, és még jobban szorította a vámpír kezét.
–Jézusom, szegény! De azért jól van, nem?
–Amennyire lehet.
–És Josh? Vele mi van? Hogy viseli?
– Honnan ismeri? – Ugye jól van?
–Hát… nem tudom, nem nagyon beszéltünk. Hallgatag és ingerlékeny.
–Fél attól, hogy elveszítheti Lyly-t, pedig még nem is volt az övé. Ismerem a bátyámat…
–Bátyámat? Lyly? –ez meg miről beszél?
–Dühös, mert tehetetlennek érzi magát –folytatta Andy.
–Megértem – sóhajtottak. – Azt hiszem, én is hasonlóképpen reagálnék, ha veled történne valami.
Rachel megállt és puszit nyomott az elmélyülten gondolkodó fiú arcára.
–Azért Norah-val és Liam-mel jól el vannak!
–Liam! Hogy feledkezhettem meg róla?!
– A vén farkassal felváltva dühöngnek.
– A vén farkassal felváltva dühöngnek.
Rachel a nappaliba vezette a még mindig szájmenéses fiút, és bekapcsolta a tévét. A hangerőt szinte teljesen némára állította, és felkapcsolta a kanapé melletti állólámpát. Remegett a keze. Andrew elkapta a remegő csuklót, és magához húzta tulajdonosát.
–Jól vagy? – Rachel mosolyt erőltetett az arcára, majd az aggódó srác szemébe nézett.
–Igen, minden rendben! Csak rossz érzésem volt, ennyi az egész! – Andrew összeszűkített szemekkel nézte a lányt, aki lesütötte a szemét.
–Ne nézz így!
–Hogyan ne nézzek? – kérdezte Andy még mindig résnyire szűkült szemekkel.
–Így - mondta Rachel, és ráhunyorgott a vámpírra.
–Te pedig ne hazudj! – Rachel lehajtotta a fejét, de Andrew nem hagyta annyiban a dolgot, a lány álla alá nyúlt, és maga felé fordította. – Kérlek!
Rachell sóhajtott, majd kelletlenül megszólalt.
–Ghoulokat láttam. Sokat. A városban, tegnap éjjel. Nagyon félek! – Andrew lehunyta a szemét és sóhajtott.
–Amíg én itt vagyok, nem eshet bántódásod!
–Pfuj, de nyálas!
–Pfuj, de nyálas!
Andrew a lány szájára tapasztotta az ajkait és nem túl vissza fogottan csókolni kezdte. Rachel lejjebb csúsztatta az egyik kezét és megkereste Andy pólójának szélét. Lassan alácsúsztatta kutakodó ujjait, mire barátom felnyögött.
–Na jó! Most jön az a rész, hogy Emily villámgyorsan elhúzza a csíkot! –krákogtam magamban.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése