8. fejezet - Gond-terhesség

Sziasztok!

One Girl villámgyors munkavégzésének hála, az összes fejezetet fel tudtam tenni már bétázott formátumban.

Itt a friss is! Remélem tetszik majd! Ha olvastátok komizzatok, légyszi!

Puszi!

Sziasztok! <3

Fura érzés újra azokon a helyeken járni, ahol az előtt. A mocskos raktárépületben, a megvilágítatlan utcákon, az apró buszmegállóban...  Nehezen vitt rá a lélek, hogy bemerészkedjek abba a bizonyos sikátorba, de egy láthatatlan erő úgy vonzott, mint fény a lepkét. Az odavezető úton plazmaszerűnek érzett testemben milliónyi rezgéshullám indult útnak, hogy a végtagjaimon keresztül elhagyjanak, aztán a nyirkos falaknak csapódjanak.

 Úgy remegett mindenem, mint ahogy a víz felszíne fodrozódik egy-egy becsapódó csepp hatására. Néha, villanásnyi időre csupán, megjelent előttem, ahogy akkor este lépkedtem ugyanezen az úton... Újra átéltem a zsigeri félelmet, az elemi dühöt és dermesztő fájdalmat. A sikátor végén a bűzlő kukákon és a homokkal befedett száraz véren kívül nem volt semmi. Azt hiszem, egy kicsit csalódott voltam. Nem tudom, hogy mit vártam… Talán többet, néhány homokbuckánál és falra száradt vércseppnél.

 Most biztosan sóhajtottam volna, ha tudok. Mert ez egy olyan csalódott, és magányos pillanat volt, amilyenekben az ember egy egyszerű sóhajjal próbálja azt a látszatot kelteni, hogy őt egy kicsit sem érdekli a dolog, és hogy felőle akármi lehet, ő nem érdekelt az ügyben, és akármi lesz, az ő képéről le nem vakarják a rezignált kifejezést. Pedig szívem szerint sírtam volna! Nem tudom miért, csak sírni akartam. Kiadni magamból az elmúlt évek gyötrelmeit, feszültségét, megszabadulni a fájdalomtól. Hirtelen egyszerre tört elő minden sérelmem, ami az elmúlt évek során ért. Ez már csak a jéghegy csúcsa volt…

 Majdnem meghaltam, sőt kitaszított magából a saját testem! A családom tudomást sem vesz rólam vagy megborzonganak és nyugtalanná válnak a jelenlétemben! És mindezt miért?! Nem tudom!

 Zúgott a fejem. Bár elmondhatnám valakinek…

 Úgy két óra bolyongás után arra a következtetésre jutottam, hogy Andrew és Rachel már abbahagyhatták… szóval azt, amit elkezdtek, és nyugodtan visszatérhetek köreikbe. Messzebbre kódorogtam, mint gondoltam, ezért jó fél óráig tartott, amire visszaértem. Szerencsére az ablak még nyitva volt, így elég körülményesen bár, de sikerült bejutnom. Jól sejtettem, Andrew kócosan ugyan, de legalább nadrágban tanyázott abban a szobában, amelyikbe érkeztünk. Most volt alkalmam megnézni magamnak a helyiséget: Az egész szoba nem volt túl nagy. A falak halvány, bézs színűek voltak, néhol egy-egy családi fotó függött. Az ágy fölött egy hatalmas, körbe illeszkedő pentegramma – az újpogány mozgalmak gyakran az öt őselem (tűz, víz, föld, lélek, levegő) jelképeként használják, bár megjegyzem, a természetfelettiek köreiben már évezredek óta a boszorkányok megkülönböztető jele – nyújtogatta csúcsait. Az ágy mindkét oldalán egy-egy éjjeliszekrény, azokon pedig kicsi olvasólámpák. Az egyik szekrénykén egy régi, keményborítós könyv hevert címlappal lefelé. A szobából három ajtó nyílt; az egyik az, amelyiken a nappaliba mentünk, a másik kettő talán a gardrób és a fürdőszoba lehetnek.

 A kíváncsiságtól vezérelve indultam a szimpatikusabbnak ítélt ajtó felé – vagyis a nyitott irányába. Természetesen a fürdőszobába mentem – rám vall… –, ahol Rachel épp zuhanyozott. Duplán rám vall!

            - Az ég szerelmére! Miért nem lát?!

Rachel csak tovább végezte a dolgát a függöny mögött, míg én fel-alá mászkálva magamban fortyogtam. Persze, hogy nem lát! Miért is látna?!

A csaj ebben a pillanatban elhúzta a virágos leplet, és egyenesen a két szemembe bámult.

            - Ilyen nincs!  - motyogtam hitetlenkedve. Behúztam a nyakam, és oldalra léptem, figyelmen kívül hagyva a mellettem álldogáló wc-t, így egyenesen a lehajtott ülőkéjű tárgyba léptem. A lány tekintete minden mozdulatomat követte, és a sajnálatos malőr láttán olyan sikoly hagyta el az ajkait, hogy hatására felrobbant a villanykörte – ezzel együtt valószínűleg a házban található összes lámpa így járt. Annyira megijedtem, hogy pár másodperc erejéig én is ugyanolyan intenzitással vágtam ki a magas C-t, mit az őrjöngő lány. Egy törölközővel csapkodva kiugrott a zuhanyzókabinból újra és újra átszelve a testemet. Mindazon által, hogy elég idegesítő, amikor egy nedves törölköző átsuhan a fejeden, elég mulatságos látványt nyújtott a retardált fókaként csapkodó lány. Majdnem elnevettem magam, mire végre abbahagyta a sikoltozást.

            - Rachel! – Andrew hiába ugrott, hogy kinyithassa az ajtót, a meztelen lány addigra, már kulcsra zárta azt. – Rachel engedj be! Hallod? Rachel, mit csinálsz?

            - Ööö… - Rachel idegesen a hajába túrt. – Semmit csak… csak egy csótány. Igen, igen egy hatalmas csótány, de már elintéztem! – magyarázta a kint várakozó fiúnak, miközben a melléhez szorította az előbb még fegyverként szolgáló színes anyagot.

            - Csótány, mi? – kérdeztem sértődötten. Lehet, hogy nem is tévedtem akkorát, amikor retardált fókának tituláltam?

            - Biztos, hogy jól vagy? Ne menjek be? – tudakolta legjobb barátom.

            - Ne… nem kell! Tényleg semmi bajom! És amúgy se lenne túl jó vége, ha bejönnél, ezt mindketten tudjuk!

 Andrew nem válaszolt, visszavonult az ágyhoz, majd egy nagy huppanás kíséretében rávetette magát. A Boszi néhány reszketéssel eltöltött, sóhajokkal tarkított pillanat után egyenesen rám nézett, és suttogva kérdezte:

            - Te meg ki a frász vagy, és mit keresel a házamban?

            - Én vagyok a barát, akit egy vérfarkas kicsit megtépázott. De ahhoz képest elég jól nézek ki, nem? – Az arcomon elterülő cinikus mosoly egyre csak szélesedett.

            - Jézusom! Te vagy Emily, igaz? – ült le a kád szélére.

            - Igen, én vagyok Emily, aki irtóra szeretné visszakapni a testét. Elhiheted, nem túl kellemes így… létezni.

            - Mit tudnék én ennek érdekében tenni?

            - Hát… gondoltam segíthetnél. Vagy legalább szólhatnál, hogy itt vagyok…

            - Nem, azt semmi képpen sem! – vágott közbe.

            - De miért? – kezdtem bedühödni.

 Az éjszakai eget hosszú, fényes villámcsóvák hasították ketté. Eddig fel sem tűnt a házban uralkodó sötétség. Elégedetten nyugtáztam, hogy a látásom jobb, mint valaha!

            - Hé, nyugi van! A város marad, vili?

            - Meg se’ szólaltam! – „a város marad…” Mi a fészkes fene?!

            - Áhh! Mindegy! – egy pillanatra elsötétült a tekintete. – Te… mióta vagy… itt? Mármint…

            - Ne parázz, leléptem! Remélem, azért nem gondolod komolyan, hogy végignézném…? – összehúzott szemöldökkel néztem gondolkodó arcát. – Jó, nem lényeg! Tehát, miért is nem szólhatsz?

            - Rachel! Mennem kell, megjött apád! Majd később még benézek hozzád, jó? – sutyorogta az ajtónak a siető vámpír.

            - Várj! – szólt utána a félmeztelen lány, majd az ajtó felé lendült. – Szeretlek! – suttogta, majd csókot lehelt a vámpír ajkára.

            - Ó, Rómeó...! – A csókolózó lány behúzta az ajtót az orrom előtt - nem mintha bármi nemű akadályt jelentene a számomra…

 Rachel egész éjjel nem volt hajlandó hozzám szólni, így volt időm elgondolkodni a nap eseményein, és mérlegelni azok jelentőségét. Túl sok minden ez egyszerre! Egy biztos: jó lenne most valaki, aki vígasztal.

 A bal kezemben, a simogatástól folyamatos bizsergés azzal a tudattal és érzéssel töltött el, hogy nem vagyok egyedül. Megnyugtató volt. Gyakran gondoltam arra, hogy jó lenne most édesanyám ölébe hajtani a fejem. Kisírnám magam, és olyan mélyen aludnék, ahogy még soha. Biztosan gyönyörű szépet álmodnék…

/Sarah/

 Dilinyós egyre furcsább. Kezdem azt hinni, hogy nem egyszerűen megbolondult, valami többről lehet szó. Igazából nem tudom, mi változott. Ugyanúgy ropogtatja Em ujjait, ugyanolyan idegesítő egykedvűséggel szemléli a világot és mégis! Valami nem stimmel! Theo szerint csak képzelődöm, de nem tudom… Egyszerűen érzem, hogy valami nincs rendben, és bár senki sem mondta, tudom, hogy mindenki pontosan úgy érez, mint én. Valami készül! Még az időjárásban is észrevehetőek a változások.

 Igaz, Anglia sohasem a napsütéses órái számával tűnt ki a többi ország közül, de most az idő a nap huszonnégy órájában viharos… Villámok cikáznak az égen, 90 km/h-s szél fúj és mindennek a tetejébe zuhog az eső.

 Elois szerint nincs mitől félnünk, varázslat védi a házat, engem mégsem nyugtatott meg. Továbbra is rettegtem.

 A nénik már két napja nálunk tanyáztak, ez azonban egy cseppet sem zavart. Kedvesek és közvetlenek voltak, és mostanra a fagyos viselkedésű Lucia is felengedett valamelyest. Még mindig tartotta a távolságot, de már legalább hozzám szólt, és nem csak morgolódott. Annika szelíd egykedvűséggel viseltetett irántam, mint ahogy a megunt vendégek iránt, Myst-tel azonban szoros barátságot kötöttünk. Szövetségünk fő célpontja természetesen Joshua volt.

 Gyakran segítettünk Norah-nak a konyhában, így, ha nem ért rá, hogy felvigye Bolhazsáknak a kaját, mi szolgáltuk fel az ebédet.

            - Mélyen tisztelt, felséges Blöki! Volnál oly kedves, és felemelnéd a büdös vérfarkas hátsód az ágyról, vagy le akarod kajálni Emilyt? – összenéztünk Myst-tel, és majdnem elnevettük magunkat barátnőm szavain.

            - Nem ennék meg olyat, amibe beleköptél, Büdöske! Ne is álmodozz róla, hogy megmérgezhetsz! – válaszolt vérlázítóan nyugodt kifejezéssel arcán.

            - Kisszívem! Ha meg akartalak volna ölni, már rég kitapétáztam volna veled a házat! Na, tömd a buksid Kutyuli, mert különben legközelebb kutyakaját kapsz vacsira! – Dilinyósnak egyre vörösödött a feje. – No, mi az? Elvitte a cica a nyelved? –Myst egy pillanatra lemerevedett, majd ördögi mosoly terült el gyönyörű arcán. – Arról ne is álmodj, öcsi!

 Többnyire a nap fénypontja, amikor Blöki elvörösödő fejjel üvöltve kikel magából, mégsem szerettem, amikor Myst ki nem mondott szavakra felel. Félelmetes… szerintem. Olyankor pucérnak érzem magam, mintha anyaszült meztelenül kiállnék egy hatalmas szabadtéri színpadra.

 Dilinyós éppen a válaszon törte a fejét, amikor meghallottuk Nor hangját. Mindenki egyszerre fordult a szobaajtóban megjelenő alak felé:

            - Myst, Sarah! Mit nem lehet azon megérteni, hogy hozzátok be a vacsoráját, aztán hagyjátok békén?! Talán kínaiul beszélek?!

 Kissé bebújtam Myst mögé, és úgy vártam a fejleményeket. Myst a legelbűvölőbb mosolyát magára öltve fordult a dühös nő felé.

            - Mi csak beszélgettünk! Nem akartunk semmi rosszat! – az ártatlanság élő szobra. – Nem igaz, Joshua? – kérdezte mesterkedve.

            - Jah… én meg vagyok a Mesemaci! Na, húzzatok a…

            - Joshua, vigyázz a szádra! Ti pedig – fordult szigorú arccal felénk. – Meg ne halljam még egyszer, hogy Josh-t…

            -… szívatjuk – fejeztem be helyette. Nem nagyon akaródzott kimondanom, és ezzel együtt lemondanom egyetlen szórakozásomról.

 Norah felügyelete alatt kivonultunk a szobából, de engem elkapott az ajtóban:

            - Anyám hív – valószínűleg nagyon ijedten nézhettem rá, mert miközben becsukta az ajtót a nyugtatgatásammal volt elfoglalva. – Nem tudom, mit akarhat, de biztosan semmi rosszat. Nyugodj meg. Biztosan csak beszélgetni akar!

 Ezt szerintem még ő maga sem hitte el. Elois mostanában a padláson kuksol, és nem hajlandó kimozdulni onnan. Egyszer jött ki, tegnap este, akkor is fejvesztve rohant vissza, amint megérintett. És az óta semmi. Most pedig engem hív. Nem tagadom, tele lett a Pampers. Tudom, nem volt rá valós okom, de akkor csak rosszra tudtam gondolni.

 Kelletlenül indultam a padlásszoba felé, nagy kérdőjellel a fejem felett. Hogy ebből mi lesz…

 Óvatosan benyitottam a csukott ajtón, majd bedugtam a fejem a résen.

            - Elois!  - szóltam félénken. – Elois!

            - Itt vagyok, drágám! – ütötte meg a fülem egy nyomott hang. – A szekrénynél. Na, gyere már be! Nem fogom leharapni a fejed!

 Szélesebbre tártam az ajtót, és bebújtam rajta. Még sosem jártam itt. A falakat mindenhol ládák, könyvek, szekrények, polcok és olyan tárgyak takarták, amilyeneket még sohasem láttam. A szoba közepén magányosan álldogáló kis kerek asztalkán megsárgult papírkötegek, üvegcsékben undorító dolgok, kristályok és egy márványtábla, melyen számomra ismeretlen betűk díszelegtek. Kellemetlen, nyomott porszagot lehetett érezni az egész helyiségben. És mintha nem lett volna még elég porszag, és valami undorító, állott bűz csapta meg az orromat.

            - Fúj! Mi ez a gyomorforgató szag? – Elois feleletként az egyik asztalon álló üvegre fedelet nyomott, és a köténye mély zsebébe süllyesztette.

            - Ez most nem fontos. Gyere, Kedves, ülj le!

Az egyik sarokból elővarázsolt két vesszőből font széket, és az ablakhoz tette őket. Az egyikre leült, majd a másikra bökött.

            - Na, ne kéresd magad! – mosolygott rám, és megveregette maga mellett az ülőhelyet. – Gyere!

            - Hát jó… - motyogtam, majd befészkeltem magam a kényelmes székbe.

            - Hogy érzed magad? Jobban vagy már? – érdeklődött még mindig mosolyogva.

            - Ma még nem voltam rosszul – feleltem fintorogva az istentelen bűzre célozgatva.

            - Ennek igazán örülök! – kuncogta Lois.

            - De öhm… gondolom nem azért hívtál, hogy megkérdezd, hogy vagyok - világítottam rá a nyilvánvalóra.

            - Nem, valóban nem. -Látszott, hogy tépelődik, keresi a megfelelő szavakat.         
-Tudod, tegnap nagyon furcsa dolog történt.

            - Amikor elrohantál…

            - Igen… ne haragudj, nem akartalak megsérteni! – kérlelt az ablakon túl elterülő tájat figyelve.

            - Nem haragszom, csak… megijesztesz, Elois! Áruld már el, hogy mi a baj!

            - Nem, nem! – szakított félbe. – Egyáltalán nincs baj! Sőt! Igen örömteljes hírem van a számodra – rövid, jelentőségteljes szünetet tartott. – Tegnap, amikor megöleltél, megéreztem valamit. Elég… elég homályos érzés volt, inkább benyomás. Egy apró örömhullám. Nyugalom. Ekkor még csak sejtettem…

            - Mit? - vágtam közbe izgatottan.

            - Várj még egy kicsit! – csitított. – Szóval feljöttem a padlásra, és utána néztem néhány dolognak. Például, hogy…

            - Jó! De nem térhetnénk a lényegre? – könyörögtem kissé élesebb hangon, mint amit Elois megérdemelt volna.

 Megértően sóhajtott, mint ahogy az oktalan gyermek édesanyja is sóhajt.

            - Drágám, te terhes vagy!