11. fejezet - Hiszed, vagy sem...

 Na hi everybody!  Itt a friss, és ez is kicsit rövidebb lett, de elég sok az infó, és nem akarlak titeket túlterhelni! Az az igazság, hogy az előző fejezetnél kicsit csalódott voltam, amiért egy komi sem érkezett:((( Légyszi írjatok! Csak pár szót, nem is kérek többet!! :'(

Na de most nem nyafogok tovább! Jó olvasást, sziasztok!

Egy őr a Vall-Hall kastélyban:

Hideg van. Itt mindig hideg van. Apám el se hinné, hogy Romolus egyenes ági leszármazottjaként én, Wolver a Kegyetlen néhány kriptaszökevény parancsára itt őrködöm a régen még földi mennyországként ismert Vall-Hall kastély börtönében. Oldalt egyenlő távolságra egymástól rácsos ajtók, mind varázslattal megerősítettek. Ma éjjel már a sokadik körömet járom, amikor az egyik vámpír váratlanul teljes erejéből az ajtónak vágódik, majd nagyot csattan, amikor elterül a földön. Már meg sem lepődök. Néhány havonta mindig kísérleteznek. Vannak, akik nem is egyszer. Eleinte szórakoztatott a kivégzendő vámpírok kétségbeesett vergődése, az, amikor újra és újra nekicsapódnak az ajtónak, mint a légy az ablaknak, de ma már csak szánalom tölt el, ha rájuk nézek. Szánalom… régen ez a szó nem is létezett a számomra, főleg a vérszopókkal szemben. Nem véletlenül hívnak Kegyetlen Wolvernek. Ó, azok a régi szép idők, amikor még nem voltunk rabszolgák, amikor legfeljebb attól kellett tartanunk, hogy apánk tudomást szerez a katakombarendszerekben megszervezett kis orgiákról, melyeken gyakran vesztették életüket a meghívott emberek. Apám furcsán kötődik a halandókhoz. Én persze mindig is csak úgy gondoltam rájuk, mint ahogy ők például egy szelet sült húsra, és bár kifejezetten örülök annak, hogy apám beleszeretett anyámba, de sohasem értettem. Az emberek se szeretnek bele a kertben kapirgáló csirkékbe. Apám később természetesen átváltoztatta anyámat, de a véleményem akkor is csak ugyanaz.

Már csaknem 400 éve – a Szövetség hatalomra kerülése óta – itt dekkolok és várok. Várom, hogy eljöjjön a mi időnk – az enyém, a testvéreimé, a népemé. Az anyámat lemészárolták a vének. Pontosabban a Halálosztók, a Hetek személyi testőrségének tagjai. Angelique, Lucian és egy fiatalabb – az ő nevét sajnos nem tudom – a szemem láttára ölték meg az anyámat. Azok a férgek kiszívták a vérét. Egy vérfarkassal nem történhet megalázóbb dolog, mint hogy egy vámpír a vérét vegye. Angelique Ölelésben részesítette anyámat, aki a rituálé során mély álomba szenderült, és többé nem ébredt fel. A vérszívóknak sikerült elmenekülniük. Mindeddig békében éltünk a vámpírok mellet, de ekkor megkezdődött a már sokak által megjósolt háború. Engem ez után nem sokkal – kb. 60-70 évvel - fogtak el, amikor a Vének, más néven a Hetekparancsára üldözni kezdtek minket. Az óta a rettenetes nap óta itt rohangálok körbe-körbe valahol Oroszországban a fagyott föld alatt egy jó kis lázadásra várva, ami nem sokára el is fog jönni. Még néhány hónap, vagy hét, és elhúzhatom a csíkot ebből a rozzant kastélyféleségből. És akkor Isten irgalmazzon azoknak a kriptaszökevényeknek, mert én és a testvéreim - Aurora és Remus - nem fogunk!

 Szóval ez az én kis életem. Föl alá szaladgálok, közben pedig azt tervezgetem, hogy miként állhatok bosszút a fogva tartóimon. Most is a szokásos ellenőrzőkörömet járom, mielőtt kimennék a szabad levegőre, az égen ragyogó telihold alá. Természetesen minden a helyén van, pont úgy, ahogy már évszázadok óta minden nyavalyás éjjel.

 Az egyik cellából ismerős hang szól hozzám.

            - Wolver?

            - Gabriel, öreg barátom! – változok vissza emberi alakomba. – Mikor kerültél vissza ebbe a patkányfészekbe?

            - Tegnap éjjel. – A vámpír szűkszavúsága nem lepett meg. Ő volt az egyetlen vérszívó „az életemben”. Csupán néhány évvel később került ide mint én, de körülbelül 150 évvel ezelőtt – Fortuna tudja csak hogyan – megszökött, és 17 évvel ezelőtt került ide vissza. Egy héttel ezelőtt kivitték, és nem kaptunk róla híreket. – Kínzás? – böktem a csúnya égési sérüléseire. – Megint a jóslatról kérdeztek?

            - Igen, de semmi újjal nem szolgálhattam, amiért meg is kaptam a jutalmam.

            - Nem tudtál, vagy nem akartál? – kérdeztem félrebillentett fejjel.

            - Nem adom ki a lányomat! Amint kijutottam innen, elmegyek érte. – Elszántan nézett rám, és megéreztem a hangjában rejlő jéghideg dühöt.

            - Hogyan akarsz megszökni?

            - A Szövetség fővárosában lázadás tört ki tegnap éjjel. A vérfarkasok és a vámpírok állítólag egy ember alatt egyesültek. Azt még nem tudjuk, hogy ki az. Nem fedte fel a kilétét.

            - Hát elkezdődött… - sóhajtottam fel.

            - Nem sokára ide is elér. Talán néhány nap, de a segítségedre lenne szükségem.

            - Én és egy vérszopó? – villantottam széles mosolyt. – Mi leszünk a világ legfurcsább párosa!

Emily:

            - És most? - kérdeztem kételkedve a hatalmas könyv fölé hajoló lánytól.

            - Ismerek egy varázslatot, de nem biztos, hogy ez nálad is működni fog, mivel bolyongó vagy, a lelked és a tested külön váltak. – magyarázta.

            - Ezt értem, de mi a lényege? – ráncoltam a homlokom.

            - A varázslat, feltéve hogy jól csinálom, segít majd, hogy meg tudd, mit kell tenned.

 Az asztalon heverő üvegcséért nyúlt, majd egy mozdulattal kirántotta a szájából a parafa dugót.

            - Ez mire kell? – szagoltam a levegőbe az üveg fölött.

            - Jó az illata. – rántott egyet a vállán. – És most mondd el, hogy mit szeretnél!

            - Tudni akarom, hogy mi a feladatom! – mondtam határozottan, és Rachel szinte azonnal elkezdte mondani a furcsa igét.

            - Ariel elkezdi.
Baradiel vezeti az útján.
A Chalkydrik eléneklik.
Devák testet adnak neki.
Elohim az akaratát adja neki.
A Fravashik jobbá teszik.
Gábriel elhozza.
A Hafazák vigyáznak rá.
Az Ischimek kiegyensúlyozzák.
Jael őrzi őt.
Kadmiel megszüli.
Lahabiel segíti.
Mihály felemeli.
Nebo gondozásába veszi.
Ofaniel meglátja.
Patrónus angyalok felszentelik.
Quaestoria kimondja.
Rafael eltölti és elindítja.
Sandalfon imádkozik érte.
A Trónusok szentségessé teszik.
Uriel megerősíti.
Vrevoil felfedi és láthatóvá teszi.
A Wanadik megvédik.
Xathanael atyáskodik felette.
Yahriel megtölti a Hold fényével.
A Zodiákus angyalai lepecsételik és lezárják.
A Szentlélek pedig elhozza nekem téren és időn át. – Amikor nem történt semmi, újra kezdte. - Ariel elkezdi.
Baradiel vezeti az útján.
A Chalkydrik eléneklik.
Devák testet adnak neki.
Elohim az akaratát adja neki.
A Fravashik jobbá teszik.
Gábriel elhozza… - A hang egyre távolabbinak tűnt, alig hallottam. Szédülni kezdtem. Ha van időm, valószínűleg meglepődtem volna, de néhány másodpercen belül elájultam.

 Minden irányból sötétség vett körül, nagyon megijedtem. Hová kerültem? Hogyan juthatok haza?

 Halvány derengés jelent meg körülöttem, fel-alá sétálgató alakok. Hallottam a köpenyük suhogását, és az összemosódó hangokat.

            - Mit tudsz a Jóslatról? Beszélj vámpír! – Az üvöltésre csak egy jól hallható köpés volt a válasz. Már szinte teljesen jól láttam. A vasláncokkal lekötözött férfi arcára fókuszáltam. Hihetetlenül ismerős volt. Hirtelen dejavu-m támadt. A félhosszú barna haj – pont olyan árnyalatú, mint anyáé -, a fekete szemek… Villámcsapásként hasított belém a felismerés.

            - Apa! – kiáltottam teljes erőmből, és a földön térdeplő férfihoz léptem. Elmondhatatlanul örültem, hogy él! – Én tudtam, én úgy tudtam!

            - Lucian! – Egy hatalmas, kopasz fickó lépett apámhoz Claw parancsára és fehéren izzó billogvasat nyomott apám vállához. Apa fájdalmasan felmordult, és remegve fújtatott, de aztán büszkén, felszegett fejjel nézett a vénség szemébe. Alig tudtam elhinni, hogy a Vének ilyen szörnyűségre vetemednének. Ez olyannyira elképzelhetetlen volt a számomra, mint hogy egy patkánnyal mélyenszántó beszélgetést folytassak az élet értelméről. Lehetetlen! Most pedig itt állok, és kénytelen vagyok azt nézni, hogy imádottjaim a halottnak hitt apámat kínozzák. Hirtelen iszonyatos düh fogott el. Remélem, hogy amikor felébredek, még mindig emlékezni fogok erre, hogy jól seggbe rúghassam őket! – Beszélj, vérszívó! Nem akarjuk bántani a lányodat. Erről szó sincs! Mi csak a születendő gyermekét akarjuk. Csakhogy azt sem tudjuk, hogy mostanra már teherbe eshetett-e. Erről szerintünk a Jóslat is szólt, és a jóslatot csak te és a Banya ismeritek pontosan, de egyikőtök se’ hajlandó beszélni. Te mit tennél a helyünkben?

            - Cöh… - Apám hisztérikusan felnevetett, majd Clawre bámult. – Komolyan azt hittétek, hogy elárulnám a saját lányomat? – Újra felnevetett, és csak nevetett, és nevetett…

            - Őrök! – üvöltött a Ráncos-képű, és míg elsétált mellettem pézsmaszagú vörös haja az arcomat súrolta. Védekezőn apám elé álltam, és amint elérték ujjbegyei a hasfalamat megborzongott, és visszahúzta a kezét.

            - Várj csak te rohadék! Én vissza fogok térni a testembe, de jobban teszed, ha már most futni kezdesz! – sziszegtem.

Sarah:

            - Norah! – kiáltott Andrew. Nory örömében a vámpír nyakába vetette magát.

            - Oké, most már mindenki meg van! – sóhajtott megkönnyebbülten. – Tehát a futást Ani és Lucia kezdi, aztán Andrew és Myst következnek, rendben? A finn országi házba megyünk, mert arról csak mi tudunk, és védeni is könnyebb! – Mindenki beleegyezően bólintott, és míg Myst és Lucia a kocsihoz terelt minket a többiek – Andrew, Norah és Ani – összedugták a fejüket, és bőszen sugdolóztak valamiről. Már nagyon szerettem volna látni Theot. Norah azt mondta, hogy még néhány napot várnom kell. Finnország hozzávetőlegesen nincs messze, de mi kerülőútin megyünk. Áthaladunk majd Franciaországon, Belgiumon, Németországon, Lengyelországon, Litvánián, Lett- és Észtországon, onnan pedig komppal Finnország fővárosába, Helsinkibe. Hosszú út áll még előttünk. Nehéz szívvel szálltam be a kocsiba, nagyon féltem. Előre engedtem Josht Emilyvel az ölében, aztán beszálltam én is. Nagyon kevés választott el attól, hogy sírva ne fakadjak, de valahogy tartottam magam. Most Josh is csak félt, mint mindenki más is. Nem szólt egy szót sem, csak aggodalmasan nézegetett ki az autó sötétített ablakán. Emily lábai közöttünk voltak, és a rajtuk pihenő kezéért nyúltam, majd bátorítóan rámosolyogtam, és megszorítottam forró kézfejét. Meglepetésemre megfordította a kezét, és ujjai közé zárta kis tenyeremet.

 Norah egész úton a telefonon lógott, és különböző nyelveken intézte a határátkeléseinket, hogy ne kelljen megállnunk. Útközben az ölembe vettem Emily lábait, és Josh vállára hajtottam a fejem. Így aludtam el, és csak akkor ébredtem fel, amikor már a kompon voltunk és Franciaország felé tartottunk, de végig az autóban maradtunk. A két kocsi egymás mellett állt meg. Végig nagyon közel voltak a többiek, mégis féltettem őket… magunkat.